Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Gömöri György: Történelemszemlélet és struktúra

nehéz elválasztani a mélystruktúrát a felépítménytől; az egyéni pszichológiát a társadalmi mozgásoktól. Az Operett, igaz, a bécsi operett műfaji paródiájának indul, divatkavalkáddal és kissé ütődött grófokkal, illetve high society- vel, de hamarosan átváltozik történelmi tragikomédiává. Charme grófnak kedve szottyan a bájos kis Albertinkára, akit úgy kíván megszerezni, hogy ifjú zsebtolvajt bérel föl, lopja el a szendergő' lány erszényét és nyakláncát, s ha ez megtörtént, ő majd tetten éri, és így megismerkedhet a lánnyal. Sajnálatos módon Albertinka álmában azt képzeli, a kutató kezek nem nyakláncához, hanem testéhez nyúltak, vagyis őt kívánták - ettől kezdve a meztelenség, illetve a lemeztelenedés lesz minden vágya. Ez zavarba hozza Charme grófot, hiszen ö a ruhákat tiszteli, azokban hisz, nem levetkőztetni, hanem elsősorban felöltöztetni óhajtja Albertinkát - a birtoklás vágya tehát nem annyira testi, mint szimbolikus.

Az öltözék, illetve a divat áll a cselekmény központjában az első felvonás hátralevő részében is. Charme gróf apjának, Himalája hercegnek a kastélyában megjelenik Fior, a párizsi divat diktátora, aki azon töpreng, milyen lesz a jövő divatja, és ily módon monologizál: „A divat nem fordulhat a kor ellen / A divat a kor. A divat a történelem!” (Illetve: „A történelem: a divat!”) Miután ez a verbális kapcsolat létrejött, Gombrowicz a színre lépteti Hufnagiel grófot, a szenvedélyes úrlovast, aki érdekes javaslatot tesz Fiornak: rendezzen jelmezbált, ahol mindenki először fejére húzott zsákban jelenik meg, majd egy meghatározott időpontban le a zsákokkal, következik a jövő divatjának bemutatása, és a legjobb fazonok elbírálása. Fior ezt az ötletet elfogadja, nem tudván, hogy Hufnagiel nem igazi gróf, hanem József, a herceg elcsapott lakája, álruhában, Jóska, aki forradalmat készít elő! Ez a forradalom a második felvonásban be is következik — Hufnagiel megnyergeli szövetségesét, a marxista Professzort, aki hol önkritikát gyakorol, hol telehányja a színpadot, és a felizgatott lakájok élén átveszi a hatalmat. Fior a felvonás végén leszedi a zsákokat a bálvendégekről, és döbbenten látja előtűnni az elvadult arcokat, kommunista és fasiszta jelmezeket, illetve az első világháborús gázálarcot.

A harmadik felvonásban a Himalája-kastély már romokban hever, a történelem fagyos szele süvít át a színen - több forradalom és két világháború után vagyunk. Az emberek furcsa tárgyroncsokká alakultak; Hufnagiel tovább galoppozik, és Fior kérdésére: „kiket kergettek?”, így válaszol: „akik futnak előlünk”. Nemcsak az emberek öltözéke formátlanodott el, nyelvük is deformálódott, leépült: többnyire értelmetlen szavakat ordibálnak. Hufnagiel forradalmi frázisokat ismételget, a bíróság elé állított (volt fasiszta?) Tábornok, Elnök és Márkiz védőbeszéde tiszta halandzsa. A káoszból Charme és Firulet grófok megjelenése hoz kiutat, illetve a tolvajoké, akik koporsót hoznak be a színre, és az eltűnt Albertinkát siratják. A koporsó vonzza az emberségükből kivetkőzött, lelkileg elrongyolódott szereplőket, de a tanulságot Fior vonja le, aki megátkozza az emberi divatot és „a véres maszkot, ami ránő az arcunkra”, és végül beleteszi a koporsóba „az emberöltözékkel mindörökre meggyalázott meztelenséget” (Witold Gombrowicz: Téátr, Párizs, 1971. 210.

o.). Ez a gesztus azonban föltámasztja a tetszhalott és szüntelen meztelenségről álmodó Albertinkát, aki kilép a koporsóból, s így lesz az utolsó jelenet az emberi meztelenség apoteózisa: „Üdvözlégy örökké ifjú meztelenség!” (A Vígszínház hajdani előadásán a csupaszon felmagasztalt Albertinkát Pere889