Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Varga Virág: Kaffka Margit publicisztikája
lesz kétséges számára, hogy a nő' beszélhet-e ilyen pozícióból, és megnyilatkozhat-e erről, hanem bármilyen nyelvi erényei (rím, mérték) mellett a nyelvi megformáltság világszerűségét teszi kérdésessé. A legnagyobb elismerést az általa bírált szerzők közül Selma Lagerlöf vívja ki, akinek írásai elismeréséhez semmiféle interpretátori bátorság nem szükségeltetett akkoron, hiszen Lagerlöf az irodalmi közvélekedés, de leginkább a szakmai berkek egyöntetű támogatását élvezte. „Hogy valahára, íme asszonyi alkotás is kiszállhat az asszonyi lét nyűgös lírájából, kicsit szeméremsértő megmutatkozások vagy aggodalmas körülkertelések tehetetlenségeiből; s lehet mindennél objektívebb fóléje perspektiválódás idegen sorsoknak és lelkeknek, hol az író maga már nem is a »történet szája«, de személytelenebb, mint beszédes rúnái egy vándorkövön.”18 Ez eddig vizsgált kritikákból azon következtetés vonható le, hogy amit a nőirodalom tipológiájának egyik jellegzetességeként írnak le, a személyesség, a már említett műfajok preferálása az Kaffka számára egyértelműen kérdéses irodalmilag. Természetesen ő is rendelkezett bizonyos típusú elvárásokkal, de ezek az író nemétől függetlenek voltak, esetleg feltehető az is, hogy mint a diskurzus kedvelt szerzője észrevétlen projektálta azokat. A fenti megnyilatkozás hátterében talán az áll, hogy a századelő pszichologizáló tendenciái a nőket mint passzív lényeket definiálta, s ezért visszahatásként (s ez a tendencia szépirodalmi írásaiban is nyomon követhető) egyre inkább a cselekvő, az aktív alakokat preferálta. Innen származtatható a Szász Zoltán és közötte kirobbanó vita. A Nyugatban ugyanis Kaffka bírálatot jelentetett meg Szász A szerelem című könyvéről,19 s bár eddig közvetlen módon tematikai kérdésekben nem nyilatkozott meg Kaffka, most - hasonlóan a Virágfakadásban lezajló pengeváltáshoz a könyvet nem poétikai szempontból bírálja, hanem női tapasztalatait helyezi előtérbe, tehát a fikció számára közvetlen társadalompolitikai tetté válik, s kritikája pedig politikai állásponttá avanzsálódik. Kaffka a bírálat elkészítésekor több hibát vétett, sőt nevezhetném tisztességtelen eljárásnak is, vagy filológiai aknamunkának. Az általa idézett szövegekben ugyanis a központozást eltolta, néhányat nem pontosan idézett, vagy átfogalmazott, amire szüksége nem is lett volna, hiszen magának a műnek a koncepciója, mondatai elegendőek lettek volna a kritikai tartalom igazolásához. Ez alkalmat kihasználva a megbírált szerző levelének teljes terjedelmét közölte a Nyugat, az író válaszlevelével együtt. Az eredeti bírálat Szász szerelemfelfogásának hátterében Weiningert látja felfedezni, pedig a szerző válaszlevelében így fogalmaz: „Nem magyarázgatom hosszadalmasan azt, hogy a polgári osztály átlagos nője nem a kispolgári nő, lévén a kispolgár osztály a polgárság alsó széle, proletárság melletti rétege; hogy o nő férfihoz viszonyított fejletlenségét nem kell régebbi bölcsészeti íróktól átvenni, mert azok az adatok, melyekből ez levezethető, igen sok élet- és embertani műben megtalálhatók [ki- em. tőlem]” Kaffka válaszlevelében megköveti mind a szerzőt, mind az olvasóközönséget, s reméli, bizalmukat nem veszti el, de ezúttal már pontos idézetekkel ismétli meg azt. Kettejük közötti argumentációban ugyanazok az érvek ismétlődnek meg, mint a nyolc évvel megelőzően a Virágfakadásban. Az írónő számára azonban csupán olyan érvek állnak rendelkezésre, amelyeket személyes egyedi tapasztalatából származik (Öröm-e a függés a nő számára? Fontos-e a nőknek a férfi szépsége?), addig Szász számára az általa 885
