Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Varga Virág: Kaffka Margit publicisztikája

kásáiról, azonban olyan esszencializmussal él, amely egyáltalán nem mondhatni feminista érdekeltségűnek (hiszen ezek a pályák voltak nyitottak elsősorban a nők eló'tt ez időben). Hogy elitizmusát mennyire megőrizte a későbbiek során is, bizonyítja az a visszautasító magatartás, amely jóval később a Szemüveg-sorozat egyik írásában olvasható:15 „így írtok ti” jó rendes, okos kis budai vagy vidéki asszonyok, mikor nekiültök a ’hangulat’-nak, mikor ’felülemelkedtek’ az élet ’hétköznapiságán’; le a köténnyel, fel az égszínkék pongyolával.” Hogy Kaffka a maga elég magasra állított irodalmi mércéjével közeledett ezekhez az írásokhoz (amihez természetesen egy Virgina Woolf-i idézet kívánkoznék: „A mérce mércéje, kinek a mércéje?”), önmagában nem mutat diszkriminatív álláspontot, de megjegyzendő', hogy az általa bírált férfiírók esetében nem merül fel a dilettantizmus kérdése, és sokkal inkább törekszik szövegközpontú elemzésre, mint az általa elítélt író nők esetében. (Mári- ay Ödön szüzséjét és irányosságát kifogásolja például, só't konkrét írástechnikai megoldási lehetőségeket javasol számára.)

A magyar irodalomkritikai diskurzusok jóval másképpen formálódtak, mint az angolszász nemzeteknél. Ez utóbbiakban már igen korán jelentkezik az érdekló'dés a magánéleti szféra, a közügyektól távol esó' témák iránt, s ezzel együtt megváltozik bizonyos műfajokhoz kapcsolt (levél, napló stb.) való értelmezői hozzáállás is. Kaffka például Elsa Jerusalem A szent skarabeusz említi meg ellenpéldájaként az önvizsgáló, önértékeló' próza műfajának, amelyet a magyar író is legfőképpen a nőkhöz köt, és a szerző' írói erényeit („igazi írói kvalitások) a nyelv felett uralmat gyakorló narrátorban látja: „Nem azok közül való, melyekben eseményes múltú, de semmilyen íróhajlamú emberek (világosabban nők [sic!]) vetik oda emésztetlenül viselt dolgaik, élményeik krónikás sorát, s akiknek munkáit legfeljebb írók részére való példányszámban nyersanyagként lehetne közreadni, mert a „primer művészet” védjegye alatt a közönséget a művészetről, önmagukat pedig önmagukról tévesztik meg.”Ui Kaffkának maga is részt vett a kánonalkotásban, különösen az 1910- es évek elejétől fogva, a nó'írók preferálása azonban mindig magával hozta monopolizálandó ízlésének elfogadtatását. Amely elsősorban nem tematikai (például kifejezetten tisztelettel adózott Jerusalem a prostitúció problematikáját feldolgozó művének, s hogy azon belül többféle típus, s hozzájuk kötődő szituációk felfedésére kerül sor), hanem vagy távol estek tőle vagy érzéketlen volt bizonyos típusú nyelvi megnyilatkozások iránt.

A szerző Alba Nevis17 bírálatában (Nász előtt) elutasítja azon követeléseket, amelyek a nó'írók írásával szemben egy megint csak másfajta elvárásokat (tematika) fogalmaznak meg. A jóízlés nevében állított tilalomfák - ahogy azt Kaffka nevezi, a nó'írók elé állíttatnak, s ilyen tilalomfa a szerelemről való szabad beszéd tilalma. A szerző egy feltehetően fiktív személyt szólaltat meg (ami olvasatomban az örökölt női szerepekhez való visszatérésnek az igényét metaforizálja), s az ő hangja szólaltatja meg a fallogocentrikus álláspontot, amely a nők elhallgattatását vagy legalábbis erről való hallgatását célozná: „Férfinak nem kedves a hang — asszonyoknak, mert leleplezi őket!”. Tiltakozik ennek kapcsán Kaffka azon feltevés ellen is, hogy asszonyversek és a férfiakétól való elkülönbözése abban nyilatkozik meg, hogy jobban céljuk a szerelmi hajlandóság felkeltése vagy megérzése. Kaffka nem a szerelmi költészetet mint lírai megnyilatkozást utasítja el a költőnő esetében. Nem az

884