Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Varga Virág: Kaffka Margit publicisztikája

A múlt század elején a női írók fellépésével egyidejűleg megnövekedett az elvárás a specifikusan női irodalom iránt, s bár a nők által írt ’nó'irodalom’ jellemzőit körülhatárolni nem tudták; de olyan tapasztalatokat követeltek, amely tudósít a ’túlsó oldalról’. Baym jól mutat rá a nők határhelyzetére: „elvárták, hogy specifikusan saját nemüknek írjanak, s inkább saját női kultúrájuk hagyományain belül, mint a Nagy Hagyomány keretében”6 Nagy Lajos Szederkényi bírálatában úgy állítja be, hogy az írás alapvetően ’férfimesterség’, s a nőírók feladata e mesterség ’nőivé’ formálása.7 Ez azonban olyan helyzetet hozott létre, amelyek akadályozták a nők térnyerését, ugyanis, ha a nők radikálisan eltértek azoktól a női fikcióktól, legalábbis azoktól, amelyeket a kritikusok annak véltek, akkor értelmezésük antagonizmusba fúlt. Hogy ezt megvilágítsam, felhozom ennek bizonyításául, hogy a korabeli értelmezők és kritikusok különös előszeretettel alkalmaztak olyan szintagmákat, amelyekben az alaptag jelzője a női princípiumra utal anélkül, hogy bár többnyire pozitív előjellel használják, nem határozzák meg az alaptag mibenlétét: „asszonyos líra”, „asszonyköltészet”, „nőies pizzicatoi”, „asszonymunka”. Sajnos maga Kaffka Margit is gyakorta használja ezeket a kifejezéseket tartalmi meghatározás nélkül: „írója asszony”,8 „diszkrét és okos asszony”,9 „íróasz- szonynak látásos nagy szemébe”,10 „asszonyi alkotás”.11 A kritikus által készített bírálatok mindegyikében, a szerző nemének feltüntetése nem marad el, ha a szépirodalmi munka szerzője nő. Ha végigtekintjük a múlt század első felében szerzett kritikai írásokat, nem találunk példát arra, hogy egy szerző bírálatakor annak férfiú mivolta kerülne előtérbe. Gács Anna a magyarországi feminista irodalomkritika megjelenő írásában kitér arra a paradox helyzetre, hogy a foucault-i „Ki a szerző?” kérdésfeltevése inkább hátrányos helyzetbe hozná a feministákat, akik számára nem elegendő egy Univerzális Szerző feltételezése, hiszen éppen kérdésfeltevésük létjogosultságát törölné el.12 A múlt század eleji bírálata, és Kaffka Margit kritikai írásainak vizsgálata azonban inkább azt látszik alátámasztani, hogy a szerző nemére való hivatkozás nem feminista tett volt elsősorban, hanem örökölt, hagyományozott eljárás, amelyet egyesek a nők kizárására vagy kihagyására használta fel (mert ugye ebben sem egységes a ’nőirodalmat’ vizsgálók szemlélete, vagy éppen a pozitív diszkriminációt elősegítendő használtak fel. Kaffka egyáltalán nem alkalmazta következetesen azt, hogy a nemi preferenciák milyen szövegalkotói eljárásokkal járnak.

Elsőként megjelenő kritikai írása Jörgné Draskóczy Ilma verseiről még kifejezetten játékba hozza a XVIII. századtól Gyulain át a jelenkorig tartó feltevést, mely szerint a női alkotás párhuzamba állítható a dilettantizmussal, sőt tovább megy, nem csupán az írónő dilettáns, hanem olvasói is: „A költői munka bájos dilettánsa [...], amelynek írója: asszony. Az olvasás szintúgy bájos dilettánsai, színi- vagy tanítóiskolák leánynövendékei, akik fiatal és őszinte szívvel, forró részvéttel kezelik a verseskönyvet.”13 Gyakorta idézem, Christa Bürger A nők dilettantizmusa című írását, amely kiválóan világít a nők által szerzett írások és a hozzájuk kapcsolt eredetileg nem teljesen nega- tivisztikus szemléletre.14 Kaffka azonban egész kritikai munkássága alatt nem tudta észrevételezni azt, hogy az olvasóvá való nevelésben ezeknek az írásoknak nem kis szerep jut, nem beszélve elitizmusáról, amelyet valószínűleg saját tanítónövendéki tapasztalatai során sajátított el társai olvasási szo883