Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Bágyadt búcsúzó

tó', még ha az inspektor történelmi ismeretei hézagosak is: az arctalan, névtelen halál, a tömegmészárlás nem a 20. század „találmánya”, régebben sem csak egyének váltak martalékká. E hangnemváltó, stílustöró' fejezet (függetlenül a beléfoglalt szerzó'i gondolatoktól) semmiképp sem növeli a kisregény becsét, hiszen a Szív szerelem szövege korábban vajmi kevés parodisztikus elemet tartalmazott. Avagy épp egy diszharmonikus megoldás lett volna Má- rai szándéka, s a végére tartogatta a műfaj karikatúráját? Tartózkodunk a választól.

A civilizáció-kritikával és az illúziótlan antropológiával organikusan összefügg a kiveszőben lévó' egyéniségek, illetőleg a világon eluralkodó tömegemberek problematikája, csakhogy emögött - túl a személyes tapasztaláson — már nem Oswald Spengler, hanem a szerző szívének legkedvesebb bölcselő, a spanyol egzisztenciálfilozófus, Jósé Ortega y Gasset húzódik meg. Márai jószerével pályája kezdetétől (a harmincas évektől a hispán gondolkodó eszméinek ismeretében) viaskodott „a tömegek lázadásával”, s mind keserűbben konstatálta: a valódi individuumok ijesztően meggyérültek, eljött a tucatlények közönséges ideje. Erről a kiábrándító fejleményről fest képet a „krimi” is. A múlt nagy ideái elhomályosultak, s a tömegtársadalomban „Mintha egy titokzatos barbárság szervezkedne, amely meg akar semmisíteni egy civilizációt, hogy valami mást tegyen a helyébe - túl kapitalizmuson, kommunizmuson -, egy anticivilizációt, ami már nem emberszabású” (209.). Született egy világ, amelyben a Pénz a „mana” (271-274.), a fogyasztás a legfőbb cél, „hirdetések büfóg”-nek, virul „A sportnak nevezett mutatványos üzlet, egyszerre cirkusz és nemzeti kábítószer” (210.), amelyben kitör „...a nagy lelkendezéssel beharangozott, szexuális forradalomnak nevezett félreértés...” (212.), hódít a „popzene, (...) az idegbajos lárma, amit (...) síppal-dobbal művelt egy nemzedék, hogy ritmikus rángatózással elkábítsa magát” (224.), amelyben elszürkülnek, gépies rutinná egyszerűsödnek az emberi, a szerelmi kapcsolatok, s a „társalgási” nyelv is alantassá, közhelyessé fakul (229.). A Szívszerelem megmutatja az egyetemi élet lélektelenségét (208-209.), a „partik” sznobizmusát, ceremóniális sivárságát (219-220., 224—231.), bemutatja a milliárdosi létforma mérhetetlen unalmát és ürességét (259-274.). Az utóbbi kettőt tán túlontúl terjengősen is, ráadásul a fényűzés részletező tárgyalása közben érzékelhető, hogy Márai nemigen ismeri a szférát, amelyről ír, s kény- szerűségből sablonos megoldásokhoz folyamodik. Két erőteljes, jelképi töltésű epizód kárpótolhat ezért az ernyedtebb szakaszért; a jelenetek egyaránt a hősnő „személyéhez” kapcsolódnak. A hídon a tüntető tömeggel szemközt (!) haladó, majd a hömpölygő emberáradattól megtorpanó s a korlátnak szoruló Gloria, aki észreveszi, hogy „...a híd alatt a beton sugárúton végeláthatatlan autósor kering...”, s arra vár, „...hogy szűnjön az alvilági és felvilági gépi és emberi szökőár” (248-251.) - a civilizáció keltette szorongást éli át.27 S a múzeum csöndjében az egyik spanyol ősének arcmását szemlélő Gloria, akit rabul ejt a Goya lefestette személyiség megfellebbezhetetlen súlya és ereje, s arra gondol, hogy „»...ez a fajta kihalóban van, mint a rénszarvasok és a bálnák«” (252-256.) - az egyéniség értékére eszmél rá. Emlékezetes rész egyik is, másik is! A magunk részéről nem tartjuk puszta véletlennek, hogy épp a professzor és az asszony lesz a bűntett áldozatává, ki így, ki úgy. Származásuknál, még inkább habitusuknál fogva ők az idegenek, a rendszerhez nem

875