Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Korecz Katalin: A dzsungel szava
KORECZ KATALIN A dzsungel szava Úszik a pára, víztől csepeg a levél, érezni a remegést, s az Univerzum, benne a szívverés adja a lüktetést, ám az idő nem létezik. Sűrű a növényszövevény, áthatolhatatlan, mélyzöld félhomály, életerős, minden ízében megújuló, növekvő világ, hol a víz, az eső, a napfény - a növekvő élet hordozója, otthona nagy viharoknak, zápornak, szélnek, táplálója a mindig nedvességbe burkolózó föld, a természet életet adó öle. Magasba feltörő faóriások, vékony s vastag töi’zsek összesimulva emelkednek egymásba kapaszkodva felfelé, nyújtózkodnak az óriási, levegőbe lógó, vastag gyökerek. Lélegeznek, hallik a nedves szuszogás, s nehéz, gomolygó pára az indák között, ködbe burkolva a smaragdzölddel. Ez maga a rejtekhely. Lábak futnak, has csúszik szinte hangtalan, levél rezdül minden pillantásra. E moccanásból a szem éppen hogy csak néz valami apróságot, ám ha figyel, akkor látni is képes, hiszen mozog minden, él a természet. Az ág ziz- zenése csak sóhaj, szinte néma neszek ezerféle rejtekhelyről, párduc hörgése ez a dzsungel. Visszhangos rikkantás a magasból, mely a fülnek zenéje, csobogás a folyó felől, és apró vagy óriás madarak foltja villan csak éppen, mert amit a fülnek enged, az a szemnek csak nagy ritka ajándék. A sűrű félhomály nem enged látszani, rejt, takar, megvéd és ölel, az embernek olykor még mozdulni sem lehet; zöld levelek, indák állanak útjába, és nincs kés, amely kézben forgatva ilyen akadályt átvághatna. A végtelen sűrűségből csak alant néznek a faóriások, s törve a fénynek a roppant koronák, ám lentről körbeleng a félhomály, a zöldek finoman elmosódva lopóznak, messzire immár aligha látni. A mélység csak érezhető, bőrben, hajban lüktető nyomás, sejteni enged, a fülnek jelzi, hogy a madárhang a távolból zeng, kurjant az érkező hajnalnak, és hírül adja a közelgő est érkezését. A zaj és zizgés nem véletlen, ez az élet hangja, mely hírt közöl, és figyelmeztet. A vadász jobb, ha figyel, olvas a jelekből, mert a dzsungel elmondja a veszélyt, s szót ejt a zsákmányról, amely ott lehet a bozótban akárhol. A dzsungel figyeli őt, jeleket ad, ám tanácsot nem, a döntés a vadász dolga. A tövis a talpba váj, az ág testet horzsol, a kígyó megmar, ám egyik sem haragból, gyűlölet itt szóba sem jöhet. Mindez csak közöl, jelentést ad, értelmet a létezésnek, mert a vadász is a dzsungel része, ha tisztelet övez minden léptet, minden pillantást, tisztelet hatja át a lándzsa lendítését. Tisztelet övezi a vad elejtését, mert nagy becsben áll az élet és tiszteletben áll a halál, mint új lépés az élet körforgásán. Ott a szellem ereje, élőké, holtaké együtt, az erő hat, amelynek mélyére 211
