Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Korecz Katalin: A dzsungel szava
hatolni még nem lehet! Ám morajlás minduntalan, apró lüktetés, a lénye örök, mélyen zengő' örök törvény, s mikor az ember szivárványt lát, a nagy kígyót, a szellem leszáll, megérint, hallhat mindent, láthat múltat, jövendőt, a csodálat mind elpárolog, helyette jön a biztos tudás, testet végigöntő bizonyosság s megnyugvás. A törvény örök, akárcsak a szellem ereje, Dan, a kígyó, mikor leszáll. A törvény abszolút, nem függ attól, ki figyeli őt, a törvény egyetemes és állandó, miként a törvény hajtja a napot az égen, teremti az esőt és a születést, adja a halált és az elmúlást. A törvény alapvető és láthatatlan, nagyszerű erő az égi színkavalkád, s nyomán látni hidat ég és föld között. A létezés értelmet nyer, Dan, a szivárvány kígyó földet ér. „MIN DO XUN DO BA WÉ, GBÉ JEN KAN VÓ” Várj, s a világ vége megmutat kezdetet, s véget. Pereg a dob, lüktet a mozgás, látni enged az örökkévalóság. S lüktetés mindenhol, pislant a szem, mint másodperc mindebben. Nincs vég, nincs határ, szólnak a dobok, hírül viszik a gondolatot, az örök értelmet. Gbédoto, az isteni fény, oka a létnek, a születésnek, oka a viharnak, s minden földi s azon túli félnek, az univerzum bármely féltekének, ágy a dzsungel meleg párája, villámlás égi csatája, mely az élet folytonossága. A bozót rejti a törvényt, a szellemet, rejti a múltat, az abból születő jelent és a múltat felölelő jövőt is, miként rejti az értelmet, a mozgást és hallgatást. A szellem az erő, amely a törvény, az értelem is ebből születik, akár a varázsló, a Nganga és az erő, egyazon örök létező. O ismeri az erdőt, annak hangjait, rezzenését, lüktetését szívében érzi, tudja a szellemek helyeit, tiszteli a születést - az élet kezdetét, és a halált - a másikba való átlépést. Új nap új érzéssel, új örökkévaló önmaga körgyűrűje, vibráló vad táncban megjelenik, elborít, alkot a tiszta energia, felfrissülés ez, laktató igazság. Az istenek szivárványa ér a földig, alant nyílik a virág, zöldellik a fa, termése majdan új életnek, árnyék és fény egyben, ez az örök kezdete s vége. A föld él. Lélegzik, szuszog, vibrál a csillagpor, az istenszobor felépül, formája a létnek, csillagok szikrája adja fényét, irányít, figyeli az ember létét. Segít ő, valódi útmutató, s e csillagpor, mint testi atom fénylik, izzik, feszül az anyag, lassan ölt formát, csillogni látszik a tűz fényében, ragyogó vörösben. Kakas vére életfolyam, minden száraz hónap kezdete éppen olyan, akár a folyó, mely kiszárad, elönt, magot hint a földbe, új dzsungel lép a helyébe. Szűzlány teste kifestve mozdul a pergő dobokkal keresztbe, csillan a szem, szól az imádság, a törvény vésődik a kőbe, hajba, bőrbe, de még a testbe, az ételbe, a Világegyetembe. A kakas még verdes, ám enged a törvénynek, az élet folyik, küzd szüntelen, dörren az ég, villám cikázik hirtelen. Csend. Feszültségben roppan a faág, tűz lobban fel, ijedt a sötétség, néma a zaj, kígyószemek remegő fénye. Vér csöpög, esőcsepp hull a levélre, férfi és nő tenyerén, bőrön, nevetésben, zsenge virág hajlik, nyüszít a föld, szomjasan issza, elül a por, hangya szalad a bolyba vissza. Szellő szökken - ruhába, lehullt tollba kap, majd lezúdul az ég, reccsen megint, fényszál kevereg elő szüntelen. Kopog a levél, csurog az élet, s mint körforog a szellem, vér vált vízzé, 212
