Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Marton László Távolodó: Száműzetések

végül is a sejtelem kivonult az utcára, és valami szörnyű, közönséges dolog lett belőle. Ugyanakkor az irodalom, vagy általában az értelmiségi tevékenység nem képviseli többé ugyanazt, amit tegnap vagy tíz évvel ezelőtt. Akkor mindig létezett valami rejtett menedék, az illúzió, hogy az ember helytállt. Ma ez a menedék nincs, ma az ember magába roskad, és belenyugszik abba, hogy csak egyetlenegy embert képvisel, semmivel sem többet, saját szórakoztatására és saját számlájára. Szóval az individualizmus drámája elementáris erővel bontakozott ki. Az átka is nagyobb. Tíz évvel ezelőtt, vagy tizenöt évvel ezelőtt több volt benne a pátosz.- Azt szavakba lehet önteni, hogy a háború mit tett a jugoszláviai magyar irodalommal?- Azt gondolom, hogy igen; csak ezen a téren is nagyon sok már a hamis szó, a dagályos, a felszínes. Eldöntöttem magamban, hogy egy ideig nem írok prózát a háborúról, erről a korszakról, mert úgy érzem, jelen pillanatban valami furcsa, egyoldalú konjunktúra van. A jugoszláviai háborúról úgy szeretnék írni, mint Gombrowicz Lengyelországról. A tragikomédiáját szeretném megírni, de ahhoz nincs erőm, egyszerűen az öncenzúra működik bennem, mert ha megmondanám az igazat, alighanem ugyanolyan sorsra jutnék, mint fiatalon, amikor állandóan gyanúsnak tartottak. Nem úgy zajlott ez a háború, mint ahogy most írják.- Én úgy hallottam, feszültség van az itt maradt és az elmenekült írók között. Ön mit tapasztalt?- Nem hiszem, hogy feszültség lenne az írók között. Az lenne a legideálisabb, ha az ember otthon érezhetné magát Budapesten és Újvidéken is; nekem ilyen aggályaim nincsenek. A kérdések inkább politikaiak. Nem irodalmiak, nem az írók kérdései. Az biztos, hogy itt maradni nehezebb volt. Távozni sem volt könnyű sok embernek, de mégis, valami új reményt jelenthetett, még akkor is, ha azok nem teljesültek be. Lehet, hogy közülük sokan visszajönnek, boldogan rátalálnak újra a szülőhelyükre - nem akarok jóslatokba bocsátkozni. Mindenkinek elidegeníthetetlen joga, hogy Stockholmban, Madridban vagy Budapesten éljen, és ezzel a lehetőséggel élni kell, ha az embernek van hozzá ereje, ha megteheti. Úgy érzem, a bajok akkor kezdődnek, amikor politikai síkra terelődnek, és mondjuk az eltávozok egy része - kényelmesebb helyzetből - megpróbálja leckéztetni azokat, akik itt maradtak, mégpedig éppen abból, ami igazán nem az ő dolguk lenne; abból, hogy hogyan kell magyarnak lenni. Ez ellen felháborodok, mert ha valaki ezt bizonyítani akarja, akkor itt marad, és ott bizonyít, ahol a legnagyobb szükség van a bizonyítékra. De mondom, ez a dolog politikai része. Az írói szempontból azt a liberális elvet vallom, hogy a személyes boldogulást és érvényesülést tekintve a legjobb elmenni.- És végül miért maradt itt?- Miért maradtam itt? Engem mindig ilyen liberális, kozmopolita alkatnak tartottak, néha még azt is mondták, hogy valóságidegen vagyok. És amikor azt látja, hogy azok közül, akik a valóságra, a kisebbséghez való hűségre esküsznek, annyian eltávoznak, akkor mit tehet egy szegény liberális? Akkor itt marad. És megtesz mindent annak érdekében, hogy valami folyamatosságot biztosítson; hogy a jelenlétével valami higgadtságot vigyen be a köztudatba... és ha mást nem ér el, akkor legalább a szomszédai lássák, nincsenek egyedül, más is kockáztat, vannak őrültségek, amelyeket vállalni kell.

88