Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Pusztay János: Mariföldön

után jót tesz egy kis gyaloglás - az idő amúgy is frissítő, mindössze mínusz 3-4 fok, száraz, szélmentes. Lekísértek bennünket az utcára, aztán elköszöntünk egymástól, s reá tértünk a szállodába meneh hodu utu reá. Remekül éreztük magunkat, a friss levegő átjárt bennünket, felélénkültünk. Egyszer csak egy taxi áll meg mellettünk, Jurij száll ki belőle, s betuszkolt bennünket a kocsiba. Kicsit kelletlenül szálltunk be, pedig - így utólag belegondolva - hálásak lehetünk ezért a gyengéd erőszakért. Rövidesen már a szállodában voltunk. A liftben megállapodtunk, hogy néhány perc múlva a szobámban találkozunk, el kell búcsúznunk Ritától, akit másnap visszahívott Magyarországra a kötelesség. Aztán elszabadultak az események. Alig tudtam kinyitni szobám ajtaját, s rohantam a legkisebb helyiségbe. Negyed óra múlva kopogtatnak az ajtómon, beengedem Ritát és Lacit, akik erősen megviselt állapotban, hullasápadtan léptek be a szobába, s csak akkor derült föl az ábrázatjuk, amikor megláttak engem. Gondolom, ugyanolyan megviselt és hullasápadt lehettem, mint ők. Gyomrunkat nem ingerlő visszafogott nevetéssel elemeztük, mi történt, mi váltotta ki - a kányafára (ok, kalinka-kalinka-kulinka moja) gyanakodtunk, mivel az összes többi fogást már ettük útunk korábbi állomásain, s meg sem kottyant. Ez meg erősen megkottyant, de még ha csak koty- tyant volna... Aztán áldottuk a sorsunkat meg Jurijt, aki végül csak beleerőszakolt bennünket a taxiba, mert ha gyalog folytattuk volna az htunkat, szép látvány lettünk volna ott a havas préri kellős közepén, amint éppen... Nálam valami előzetes sejtés jóvoltából kitűnő német széntabletták voltak, s bár éjjel néhányszor kirohantam, mint Zrínyi, reggelre a fő veszély elmúlni látszott. Csak egy gondolat motoszkált bennem: Izsevszkbe - s ez volt az egyetlen eltérés az általam összeállított menetrendtől - nem a délelőtti nagy géppel, hanem a reggeli AN-2-sel kellett repülnünk. Ez egy duplaszárnyas kis légi lélekvesztő, 10-15 főt tud fölvenni, a felhők alatt hullámvasútazik, lassan jár - tovább ér, útközben többször leszáll; amúgy biztonságos, mert ha leáll is a motor, képes baj nélkül levitorlázni a földre. Az éjszakai program utóhatásai szempontjából azonban nem volt mindegy, milyen megpróbáltatásoknak leszünk kitéve - előző délután a rektor búcsúlátogatáson fogadott bennünket, s mikor megtudta, hogy Izsevszkbe repülünk az AN-2-sel, elsápadt; s akkor még nem sejthette, mint ahogy mi sem, kálváriánkat -, arról nem is beszélve, hogy szorultság (illetve dehogyis szorultság, pont ellenkezőleg!) esetében nem áll rendelkezésre megfelelő helyiség. Am a gondviselés újra velünk volt. Hajnalban ugyan kivittek bennünket a repülőtérre, ám a túl alacsonyan vonuló felhők miatt az AN-2 nem tudott felszállni, mindenkit átraktak a délelőtti nagygépre (ahogyan egyébként eleve elterveztem az utat).

1992 áprilisában - immár a Berzsenyi Dániel (akkor még Tanái’képző) Főiskolán dolgozva - jutottam el legközelebb Joskar-Olába, a Vas megyei közgyűlés küldöttségének tagjaként. A közgyűlés elnöke által vezetett delegáció célja az volt, hogy együttműködési szerződést írjon alá a Mari Köztársasággal, és megpróbáljon gazdasági együttműködést is kezdeményezni a két testvérterület között. Ezért a delegációban a politikusok mellett gazdasági szakemberek, vállalkozók is voltak. Az én szerepem az volt, hogy a korábban teljesen elhanyagolt tudományos együttműködésre tegyek javaslatokat. Végül - s ez nem a magyar fél hibája - csak a tudományos együttműködésből lett valami, sőt, nem is akármi, bár nem úgy, ahogy eredetileg gondoltuk. Mindenesetre

802