Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Pusztay János: Mariföldön
Joskar-Ola (magyarul: Vörös város) - régi, még az októberi forradalom előtti nevén Carevokoksajszk - a Koksaga folyó két partján fekszik. A túlparti részen van a több tízezer lakosúra duzzadt Szombathely lakónegyed (lásd Szombathelyen is a Joskar-Ola lakónegyedet), ahol évtizede még volt Savaria étterem is. Joskar-Ola a Mariföld közigazgatási és szellemi központja. Tudományegyeteme, tanárképző főiskolája, kutatóintézete, több színháza van. Itt adják ki a központi, mari nyelvű újságokat, folyóiratokat, itt működik a Mari Könyvkiadó. A marik - régi, a tudományban még ma is használatos nevükön cseremiszek - a hagyományos finnugor nyelvészet felfogása szerint az uráli nyelvcsalád finnugor ágának volgai csoportjába tartoznak, a mordvinokkal együtt. Ajó félmilliós népnek három csoportját különböztetik meg: a köztársaság területén élő hegyi és mezei marikat, valamint a Baskíriában élő keleti marikat. Ez utóbbiak az erőszakos keresztény hitre térítés elől menekültek az Ural vidékére. A Marij El köztársaságban a 760 ezer lakosból 330 ezer a mari (360 ezer orosz, a többi egyéb nemzetiségű, pl. csuvas, tatár stb.). A hegyi marik a köztársaság nyugati felén, a Volga innenső partjának dombos vidékén élnek. Székhelyük Kozmogyemjánszk. A marik gyönyörű népdalai rokonságot mutatnak a régi stílusú magyar népdalokkal, közös vonásuk a pentatónia és a kvintváltás. Vikár László nép- zenekutató és Bereczki Gábor nyelvész - Kodály kezdeményezte - több éves közös gyűjtő- és kutatómunkája eredményeképpen több száz cseremisz népdal kottája, szövege vált elérhetővé. Bebizonyosodott, hogy a közös vonások nem valami ősi rokonság maradványai, hanem mindkét nép esetében átvételek. A törökségi népek - amelyek maguk is úgy vették át a Belső-Azsiából származó dallamszerkezetet - terjesztették el a Volga-Káma vidékén. Még 1976-ban jártam először Joskar-Olában, egy egyhónapos tanulmányúton. Két esemény maradt meg bennem abból az időből. Mint afféle - akkor valóban - í'itka vendéget, meghívtak a helyi televízióba egy beszélgetésre. A mari nyelv kitűnő szakértője, Galkin professzor volt kiszemelve beszélgetőtársul. Akkoriban Joskar-Olában még nem volt videomagnó vagy egyéb kép- és hangrögzítő eszköz, tehát a műsor élőben ment. Ennek azonban nagy a kockázata. Ezért a Mari-Magyar Baráti Társaság akkori titkára szóról-szóra megírta a „spontán” beszélgetés szövegét, amit néhány nappal az adás előtt mind Galkin professzornak, mind nekem átadtak azzal, hogy tanuljuk meg. Még a köszönési formákat is leírták, nem beszélve arról, hogy beszélgetésünk tárgya Lenintől kezdve a magyar-szovjet barátság és számos hasonló kérdés volt. Elolvasván a szöveget mondtam Galkin professzornak, hogy én ezt nem tudom, meg nem is vagyok hajlandó megtanulni. Azt felelte, ő sem. Akkor mi lesz? Majd lesz valahogy - válaszolta. Bementünk a stúdióba, letettük magunk elé a szöveget, aztán Galkin elkezdte a műsort. A papírnak attól kezdve semmi szerepe nem volt. Szerintem mindketten remekül éreztük magunkat. Az előre eltervezett húsz perc helyett legalább fél órát beszélgettünk - alapjában oroszul, de volt abban magyar, cseremisz, finn, volt közös éneklés: magyar és cseremisz dalok. Aztán természetesen szóba jött a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra ügye is - olyan kérdések, amelyek akkoriban nem 799
