Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Jean Vernette: Szekták

nevelés” megmutatták, mit is jelent a lelki erőszak és az agymosás. Ez adta az ötletet, hogy letörölve, akárcsak egy magnószalagról, a benne rögzült ártalmas programot, egészségesen átprogramozhatnánk a szektatagot, ha sikerült kiragadnunk a szekta fogságából, ekként kínálva neki módot, hogy újra elfoglalja helyét a „normális” társadalomban.

Am ha az egyik kondicionálást másikkal helyettesítjük - ezzel nem a függőséget és a személyiségvesztést hangsúlyozzuk-e? Lehetséges-e szert tenni- még ha eltévelyedésen és csalárd megtévesztésen alapul is - vallási kötődésre csupán felületesen észlelt eszmék és érzelmek nyomán? Aki így gondolja, rosszul ismeri a valláslélektant. Egyébként a szektatag kiszabadítása és megmentése érdekében gyakran alkalmazott erőszak - a jó szándékú emberrablás

— azzal a kockázattal jár, hogy ha sikertelen az átprogramozás, véglegessé válhat a családtól való elszakadás. Akarata ellenére senkit sem menthetünk meg.

De ha a szektatagnak joga van ahhoz, hogy becsapja magát, ahhoz viszont senkinek sincs joga, hogy tudatosan becsapja őt. A lelkiismereti szabadság része, hogy mindenkinek joga van rendelkeznie a leikével és az életével, feltéve, hogy kellően tájékozott a szabadságát fenyegető veszélyekről. Hasznos lehet egy egészségesebb és hatékonyabb, egészen más szellemű megközelítésmód: találkozásokat hozni létre a közös eszmecsere céljából (sokan ezt is „átprogramozásnak” nevezik, a szóhasználat tehát meglehetősen kétértelmű).

Ezeken az eszmecseréken felvilágosítást adunk a szekta valóságos és titkos működéséről, és egyúttal volt szektatagok tanúvallomásait hallgatjuk meg, akik saját bőrükön tapasztalták meg a csoport belső életét és a kilépésük utáni helyzetet. Azt is feltárjuk, hogy - túllépve az állandó feszes gondolatellenőrzés, valamint a kihasználtság miatti, olykor bűntudattal társuló szégyenérzés súlyos élményén — milyen pozitívumokkal járt a csoportba való belépés. így folyik az újjáépítés munkája.

Kiléphetünk-e a szektákból? Az Egyesült Államokban a szekták életében meglehetősen mindennaposak a be- és kilépések. Nagy a mozgás a szekták közt, a vallási nomadizmus, melynek jegyében - munkahelyváltozás vagy a baráti kör hatására - átlépnek egyik csoportból a másikba, az amerikai társadalom egyik örökletes sajátsága. Európában kevésbé van így. Hogyan lehet tehát „kilépni” egy szektából?

Említsük meg először azokat a mozgalmakat, melyek ma már intézményesült egyházként lépnek fel: például a mormonok, vagy Jehova Tanúi (közülük nem „kilépünk”, legfeljebb „kizárnak” bennünket). A megtértek második nemzedéke után, minthogy a szülők átadják hitüket gyermekeiknek, kialakul bizonyos állandóság.

A leginkább fiatalokat megszólító új szekták egészen mások. A kemény magjuk akkor alakul ki, mikor bizonyos tagok felelős posztokat töltenek be (a moonistáknál például). Az új tagok körében rugalmasabb jövés-menést tapasztalunk (például a „tudománytan”, a szcientológia ,.hallgatóinál”). Néhá- nyan önként távoznak, látva a közösségi élettel járó kellemetlenségeket és a személyiség torzulásait. Olykor annyi kétely és sérelem halmozódik fel, hogy szakítást idéz elő. Mások csak külső segítséggel tudják felfogni, micsoda zsákutcába kerültek. Ezt a segítséget különféle szervezetek, egyházi személyek,

794