Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány
- Simi fiam, jegyezze meg, hogy én leánykérés és más természeti csapás idején is Zsolt úr vagyok és maradok. A Kenderes kert mellett sirültek be, nem kellett különösebben visszafogni a sebességet a nagy hóvágásokban, aztán Simi leállt. Kiszállt a kocsiból, az ajtót nyitva hagyta, és mintha áradó folyóba akarna ugrani, vagy a szemközt lévő soványka bádogfeszületet utánozná, két karját fölcsapva kiáltott a teliholdra, fohászkodva.- O, gyere le már most az egyszer, hogy vigyen el Zsolt úr oda, ahova küldlek most ajándékba én, Simi vas-ezredes. Aztán reggel visszaülhetsz. Beült a kocsiba, ott kacagott a két férfi erősen, Zsolt köszönte az ajándékot, István azt mondta, ilyen szép ajándékot még nem küldtek leánykérőbe, mint magát a fényes teleholdat. Simi szótlanul kezet fogott Zsolttal, Isten segítse, Zsolt úr, hát oda megyen, oda? Igen, Simi, oda. A Berek úton intett jobb felé István: Nézd Zsoci, a nagy Vackorfa ki van világítva. Nevettek, szorongtak még akkor is, amikor a harckocsi lefékezett a gyógyszertár előtt. Simi úr, szolgálaton kívüli teste fáradságát megtérítem, éjfélkor pontban legyen itt, megkérem.- Akkor, ha fizetni akar, én Zsolt urat feljelentem, hogy a szolgálati autót saját költségén magáncélra használta fel. Kezeltek, Simi is ragyogott. Zsolt még megjegyezte, hogy nem kell azért mindent szétkürtölni, erre Simi megsértődött mellére tett két tenyere mögött, „már hogy én, Zsolt úr!”, azzal összevágta két nagy csizmája sarkantyúit, beugrott a terepjáróba. Zsolt csöngetett. Az udvarban a második ajtóban megjelent irhabundában Enikő, kaput nyitott, beengedte a vendégeket, szaladt előre fázva, becsukta utánuk az ajtót. Ott álltak hárman, akkor levette magáról a bundát, fölakasztotta nyújtózva. István elnézte ezt a karcsú, szép alakot. Diáklány, nem harminc éves, az szent, állapította meg, és mikor megfordult a lány, ott állt Zsolt előtt hosszú fekete szoknyában, a gyöngyös fekete mellényke alatt hófehér, magas nyakú blúzban. A két férfi most teljesen elnémult, mersze sem volt egyiküknek sem megszólalni ebben a csöndben, ennél a képnél. Hihetetlen, gondolta István. A lány egy araszt lépett Zsolt felé, és csak annyit mondott: - Köszönöm, hogy idejöttél ma este. A nappaliban a sarokban égett egy lámpa, Enikő meggyújtotta a csillárt a kerek asztal fölött. Egy pillanat, mondta Zsolt és visszalépett az előszobába. Egy villanásnyi idő alatt Enikő megkérdezte Istvánt: szóltál neki a vásárhelyi ügyemről? Nem, mondta az, ha vallattak volna sem, az a te dolgod, Enikőké. Akkor Zsolt megjelent a virágcseréppel, melyben bokroslag virítottak a szirmok. Enikőn volt a meglepetés sora.- Hol loptátok? Istenem, milyen szép, s hogy él!- Nem loptuk, nem volt muszáj. Emmus szívesen adta — mondta Zsolt. A lány az ablak mellett lévő álványon arrébb tolta a folyókát, helyébe tette a pelárgóniát. Ide teszem, mert ennek sok fény kell, mondta. Üljetek le. A három fotelben vélük együtt megült az ünnepélyesség, kettejükben nem volt szorongás, mert nagyjából sejtették a forgatókönyvet. Zsoltnak kellett szólalnia. O hátradóltéből most egy kicsit előrehajolt, összekulcsolt csuklóira, aztán vissza. Szemben ült Enikő, komolyan, és hullámos, rövid szőke haja ragyogó keretet adott tiszta, enyhén pírral megfuttatott fehér arcának. Azon nyoma 757
