Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány
sem lelhető a máskon huncutságnak, kacsingatásnak, játékos évődésnek. Nézte a szemben ülő férfit, várt.- Enikőm, megkaptam a válási végzést. Egyáltalán nem azt ünnepeljük István barátommal. Számomra a család el... elköltöztetése nagy csapás volt. Félszeggé váltam. Aztán jöttetek ti. Szeretlek téged, és szeretném, ha tudnád, egyedül vagyok veled, de már törvényesen és erkölcsileg is szabad. Szeretném, ha valamikor, amikor akarod, összeházasodnánk, de ha papírok nélkül élsz velem, akkor sem, soha el nem hagylak.- Te mikor akarok az eljegyzést meg a házasságot? Én tudok alkalmazkodni, ahogy gondolod, Zsoci. István nem ismert í'ájuk. Ez a makrancos hölgy, ez a csupa villongás meg játékosság, ez a lány, aki most szelíden néz a férfira, és halkan szól.- Húsvét után egy héttel lenne az eljegyzés nálad és nálam, Szenesen. Szent Istvánkor, augusztus húszadikán az esküvőnk, ahol te akarod.- Én a feleséged leszek Zsolt, ha csak egy hétre is. Annyira örültem neked, és úgy szeretlek, hogy ha elhagysz egy hét múlva, akkor is megérte, hogy esetleg elvált asszonyként emlékezzem arra a sok örömre... Ne butálj, leány! riadt meg nagyon István. Visszaszállt belé minden félelem az utóbbi időkből. De amikor látta, hogy az a karcsúság föláll a fotelból hangtalan, libben Zsolt felé és leguggol eléje, megfogja annak a kezét és az arcára teszi, akkor nagyon örült már annak is, hogy megérte ezt a télvégét. Kiszáradt száját becsukta, nyomorult unicumista vagyok, hogy ebben a percben arra gondolok, de itt nincs sem levegő, sem egy csepp víz, és kiszáradt a szám. Zsolt simogatta a lány arcát, aztán a haját nézte, lehajolni nem tudott ültében, hogy megcsókolhatná. Hát nézett belé a sötét éjszakába, ott próbálta meglátni önmagukat hegyek, házak, csillagok között. Akkor fölállt a lány, Zsolt is, a lány lábujjhegyen állt, megcsókolták egymáson az egyszeri élet eme napját. István is állt már akkor, mint a templomban, összefogott kézzel, várt. Ilyenkor zakatol az idő, mert lelassul, gondolta; megnézi magának az idő a perc szereplőit szigorúan, fóljegyez, hogy tudjon majd, ha kell, figyelmeztetni, ugyanis az ember nem csak emlékezetből áll, hát kell a krónika.- Te még nem tudsz mindent, Zsolt. Nekünk Istvánkával van egy titkunk, és ez hozzátai’tozik a mi mostani és a majdani életünkhöz. Zsoltot kirázta a hideg, noha bízott mindkettőjükben, valahogy, valameny- nyire. De ez a lány már annyiszor volt meglepő, olyasmiket tálalt, hogy most is...- Mikor ezt a szerencsétlen fiút bevittem Vásárhelyre, elmondtam neki, hogy visszakaptam az államtól annyi év után az apai, illetve nagyapai örökségemet. Tizenegy évig jártunk utána. Most ez az egész ház, hátul, ez, ahol állunk, meg a gyógyszertár mind az enyém. De hát látod-e, én is... én sem akartam előrukkolni a papírjaimmal. Ez... ezt mondja tovább István... Istenem, mért épp én! Inkább lettem volna leánykérő, násznagy, hoppmester. Legalább ne nézne olyan nagy bizalommal ez a szép nő, ez a barát, az ő embere.- Én ahhoz igen kicsi ember vagyok, hogy tanulságokat mutathatnék föl, így, szerelemlátástól kiszáradt torokkal. Én még ilyen gazdag párt csak egyet láttam, Adventét meg Adélkát. A papírjaitokra vigyázzatok, és azok mindig 758
