Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány
Enikőké, ha semmi, csak egy sültcsirke meg tiszta ing, tiszta gatya, zakó! Na látod! Vártak, ültek a konyhában, már lassan megkeményedett az este a kémények között; soha egy rossz szavad nem volt, mondta Zsolt, most is csak az elején jutott eszembe, hogy talán csúfolódsz velem, ilyesmi. Ne bolondkodj, Zsoci, az idő itt érik az arcunkon, a tiéden is, az enyémen is, és ha nem figyelmeztetlek, elodázod a legérettebb dolgodat. Na, ezt jól megmondtam. Szóval tényleg. És van még valami.- Mi van még?- Azt is ő fogja elmondani.- Neked már mondta?- Igen.- Ez szép, mondhatom - és heherészett zavartan Zsolt. — Mi az?- Úgy mondta, hogy azt neked eddig nem kellett fóltétlen tudnod. A leggyalázatosabb ital az unicum, mert azt lehet ilyen zavart helyzetben megkívánni, mind Pesten, mind Herésen, mind Szenesen. Csak úgy elmajszolni az ízéért, az aromáját illeszteni a mellkas mögé valóságosan, és érezni, ahogy az a csepp kortyocska elhatol óvatag a bordák között, el egészen a kulcscsontig, a vállak felé. Egy nagy pohár gyöngyösi bor, az megtenné most, de nincs, ez a kedves futóbolond sem hozott most, mert hogy vonattal jött, nem cipelte. Küküllő- menti az van, de nem merek inni. Ilyenkor nem illik. Enikő. Alig tudom elképzelni, nem tudom elképzelni a házasságot veled. Hallgatsz? Én tizennégy éves koromban már elképzeltem és úgy is szerkesztettem meg a házasságomat. Na, faszára sikeredett, kivéve a Székelyföld két gyöngyszemét, Árpádkát, Arankát. Jaj, hogy az a... ki fog esni a könnyem, újra kell mosdanom, Isten segíts, hogy ki ne essen, de ha felnézek erre a barátra, biztosan kiesik, és ha így lehajtom, akkor is kiesik, hát ez nem igaz! Épp most, épp most.- A ház? A bástyaszobás, meg a fiad? Igen? Ne restelld barátom, sírtam én keserűségemben is, boldogan is. Ha sok mindent megél az ember, s mindent szívvel, ésszel, lélekkel, akkor néha úgy összekavarodik benne, bőr alatt minden, mint üstben a szilvalekvár, aztán kiigazodik minden. Meglátod. Zsolt felemelkedett, mint egy fiúkirály az apja előtt. István is érezte, hogy megnő előtte a barátja, néha félcipőben bakancs helyett, álltak egymással szemben, Zsolt arca piros volt, lángolt, élt, ott vert a szíve, István állott, bal kezében a virágcserép színes karácsonyi papírba csomagolva, nézte az elinduló férfit, aki tán épp ebben a pillanatban épít új életet, házat, tornyosat, bástyával egy megfogamzó majdani család számára. Nem esett ki a könnye egyiknek sem. Köszönöm, hogy... meg valami ilyesmi indult el a Zsolt ajkán, de csak kezet nyújtott, a másik is, és abban a közös marokban két család is csírára kapott, hogy fólfusson a mellkasokban lévő üregekbe s betöltse, betöltse. Abban a pillanatban dudált a kocsi. Zsolt kilépett, intett, hogy maradjon Simi, indulnak. A virágcserepet is úgy csomagolta István, hogy nem lehetett tudni, mi van benne, azt vitte Zsolt, a másik, még meleg csomagot egy fonott kosárkába helyezték. Indulhatunk. Szótlanul ültek be. Simi tisztelettel köszönt, kissé félve nézte az urakat.- Igazgató úr, csak nincs valami baj a gyárral vagy mivel? 756
