Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány
nap? Nem hiszem, szólt volna az asszony, Madárka néni. Aludj jól, kedves, semmi gond. Elsodródtak a kérlelhetetlen múló idó' nagy darab éjszakájával ők is, vitte az ár, melyet átlépniük csak úgy lehet, ha derűvel s örömben virradnak a túlsó partra, s onnan tovább aztán, tovább, aluvás és nyilallás nélkül a verőfényben. Egy napon ismét levelet kapott Jutkától. Valami semleges magasságból nézte a borítékot. Az igazság angyala egy idő után messzire elszáll a maguk igazát immár külön-külön kereső szeretőktől, úgy hagyja őket önmagukra, ahogy egymásra hagyja-bízza Isten a szerető szíveket a közös úton. Ő Szent Kegyelme is bizony csak akkor kap észbe, amikor - és sokszor — a pártok ösz- szegabalyítják az utakat, ösvényeket, és a földi veszedelmek idején nem egymás karjába, de egymás hajába kapaszkodnak tíz kormos ujjakkal. István lelkén csak úgy suhant át az oldódás híreit rebbentő levelek érkeztén a megsaj- duló elégtétel, mint nyári ártatlan zápor. Ha nem lenne Ilonka, talán nem ragyát okoznának ezek a nyári záporok. De ekkora távolságból és ilyen föl- röptető párocska mellett valóban csak térkép immár a félmúlt, és életet abba csak az emlékezés lehel, ha akar. ,Kedves Istvánka, nem tudok semmit felőled. Ami mindent Sztív jelentett nekem, azt nem akarom elfelejteni. Az Istvánkás életed éi’dekel, és rettenetes, hogy rám omlik egyre gyakrabban az a számtalan extázisos óra, amikor önfeledten tegeztük egymást... Mi lesz velünk, nem tudod? Nekem alig volt partnerem, és olyan viszonyom, mint veled, egy sem. Tehát nem tudom, hogyan kell elválni! És az is baj, hogy nem akarok elválni Tőled. Lucskos, kásás tél van, időnként megfagy minden. Nem lehet eligazodni már semmin. Vajon mit csinálsz? Hogy vagy? Csak figyelem az időjárás-jelentéseket, és megborzadok a gondolattól, hogy Te abban az erdélyi télben létezel, tudsz létezni, persze, és vajon dolgozol-e? Nagyon egyedül vagyok, sokat dolgozom, és most, ahogy írok, eszembe jut a te egyik .jelentésed”, mely szerint a nő akkor kezd el öregedni, amikor észreveszi a hasán meg a combja belső részén az első ráncokat. Ezek szerint én még fiatal vagyok, Istvánka, és érzem is (!) Miért szólított itt és szólít most is mindenki Istvánkának? Azt hiszem, közel állok ehhez most én is... Mi van velünk? Van-e valami és lesz-e valami velünk, együtt még? Mondd! Bár egy SMS-rövidségű mondatban. Szeretettel Jutka. P.S. Kösz, hogy nem szoktad meg sosem a Dittát, most nem kell majd leszoknod... J.” Nem kell leszoknom. Szegénykém, olyan távol vagy, hogy akár Dittának is szólíthatnálak. Átballagott Emmushoz, a levelet belegyűrte a bundakabát zsebébe. Az évtizedek alatt szürkére szikkadt csűrkapu szemlátomást ragyogni akart a déli napsütésben, s ebből a nagy igyekezetből akárki láthatta, hogy nem sok van már hátra a nagyuras gőgös, gangos télből; van s lesz ereje a napnak, csak még nem jött el az ideje. Mert az idő az olyan, hogy télen is érik, s tán télen, a nagy próbák idején hamarabb, mint az ernyesztő nyárban. Hányszor figyeltem meg, milyen omlékonyan rogytak le a fa vagy a kalongya, egy-egy bokor árnyékába a kaszáló férfiak, s déli órán bizony nem sok árnyéka vagyon a boglyának, a gyér lombú fának. Aztán a délebéd elfogyasztása, a szundítást egy félórára elfogadó ernyedés után hogy kelnek fel újból rettenetes 751
