Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Czegő Zoltán: Metopa. Az átlátszó leány

erőben, hogy vágják a füvet, az alacsony rozsot, mintha fáradhatatlanul! Ez az alvó erő az Enkidué. Vagy a kikapcsolt elektromos motoré, mely szempillantás alatt megugrik a maga erejében. Gilgames alakja ahogy lassan elvált a cédrusfától, egyre hatalmasabb lett. Akár a gyermek. Elóvatoskodik apja ujjaitól, elindul egyedül. Világok állnak előtte, és bár egyre inkább szüksége van a terelésre, igyekszik függetleníteni magát. Mégis kevés az idő. Gilgames már állja a tekintetet, noha ő maga nem lát. Hályog van a szemén, félig még pólyában, leplek takarják, és azok mögött csak annak jelenik meg tisztán, aki meg tudja idézni.

Egyfolytában dolgozott háromig, az alsótest majdnem teljesen kivált az anyagból, és centiről centire engedte bennebb a látó vésőket. A fa nem ellenkezik; ha megérzi az értő ember szerszámait, engedi magát, engedi a fémet útjára. Csak akkor veti ki szikrázva azt, ha az ő természetével ellenkező csapásra akar menni. Akkor inkább marad amorfnak, mint korcsnak; és ezt el is tudja érni. Végső kétségbeesésében szétomlik torzzá, virág helyett vicsort mutat, a drapéria helyett háncsot, a szem helyett döglött osztrigát. Védekezik, és ez a védekezés méltósága: rémisztő torznak vetíti ki a becstelen szándékot.

Három órakor cincogott a zsebtelefon, üzenet érkezett. Leszállt az állványról, melyet már tízszer is megújítottak Stefíék a mozgás kívánalmai szerint. Nyomogatta a gombokat. Ilonka. ,Minden rendben, kint és bennem. Metopád.” Visszatette a vastag ing felső zsebébe, melegbe. Azt mondják, ezek az elektromos szerkentyűk árthatnak a fülnek, agynak. Na, ha ez az üzenet árthat a szívemnek, akkor már az éterrel is baj van, nem csak a világgal. Amundsen ugrálhatott úgy a fagy előtt, hajtogatta István a derekát erre, arra, előre, hátra. Elpakolta a szerszámokat, összeseperte a forgácsot, most is eltett egy szebb darabot. Ilonka kérte, legyen neki. Isten megáldja szomszédasszony! mondta jó hangosan. Emmus kilépett a tornácra, no, elég volt-e mára, kérdezte. Elég. Megyek és készítek valami meleg ételt Zsoltnak, meg aztán én is megehültem.- Te csak ne szokjál vissza erre az itteni székely beszédre, tudod-e, mert ha már olyan szépen tudsz beszélni s magyarázni es, ahogy igen, akor hát minek?! Én mondtam nektek, hogy főzök rendesen, ne idétlenkedjetek itt ketten, de hát nektek hiába beszél az ember. Két nyeletlen embernek.- Emmus, édes asszonyom, én nem székölyködöm itt né. S ha tudni akarod, hát az, hogy ehül, megehült, az nem is áll olyan messze az úgynevezett irodalmi nyelvtől, mert hiszen létezik az ehet, s ott mellette az ehül, és rögvest ott az etet, eleség, eledel, és ha azt mondom, hogy étien, hát ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy etlen, és helyes is volna, de valahogy a nyelv elhagyta azt a formát. Na.- Gyere már fel, ’sze meg vagy fagyva.- Megéri-e, Emmus?- Ne csúfolkodj, rég volt, amikor még érdemes volt feljönni hozzám. Most már csak köményespálinkám van, egyeb semmi.

István visszafordult az udvar közepéről, igazán nem a köményesért, de egy ilyen röptében eleresztett nyelvcsata után nem érezte illőnek odébbállni. Hogy hány férfinak volt érdemes hozzá fólkapaszkodni, azt sosem fogja megkérdezni. Itt is úgy nőttek fel vén korukig a lányok, szebbnél szebbek, hogy vajmi keveset tudtak a földi szerelem különleges világáról, a választás sokkal

752