Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Hoffmann Béla: A filozófus Dante

mentálja, s a külső olvasót Zeííoreként szólítja meg. Az olvasás és írás kérdésköre bukkan elő a Francesca-jelenet olvasáspszichológiai és olvasásszociológiai mozzanatában is: az olvasás- és írás-metafora, a könyvszimbolika minduntalan föltűnik tehát a Színjátékban. Dante az olvasó áll előttünk, amikor Vergiliushoz szól annak művéről, és merít belőle bőséggel, akárcsak a Bibliából és az arisztotelészi Nikomakhoszi Etikából, a Fizikából. A szerző sorra veszi az olvasó megszólításának formáit a Színjátékban, hangsúlyozván, hogy az olvasás középkori értelemben lesz lectura, mivel maga Dante szólít fel arra, hogy szövegét mint magyarázattal ellátott szöveget, illetve tanítást olvassák. Vagyis az ún. ideális olvasó megteremtésével állunk szemben. Tény, hogy Dante szövegében, különösen a Bonagiunta-epizódban a szerző mint jegyző, a dik- tálásnak a lejegyzője jelenik meg, összefüggésben az írás profetikus hangsúlyaival. E tekintetben elég csak a Jupiter egén a rajban repülő lelkek által kirajzolódó, betűformát öltő szövegre gondolni, aminek révén az írás - jegyzi meg találóan a szerző - szinte kozmikus jelentőségre tesz szert.

A IV. fejezet nyilvánvalóvá teszi, hogy nem kétséges: a műfajelméleti sajátosságok szerepe nem tekinthető külsődlegesnek a Színjáték szövegszemantikájában, sem ha az interpretációt szűkebb, sem pedig ha tágabb értelemben kezeljük. A könyv talán legizgalmasabb fejezete a Színjáték műfajának illetve stílusregiszterének vizsgálata, amelyek során a szerző a tragikustól a komikusig címszó alatt invenciózus és kifinomult megkülönböztetésekkel és rendkívül következetes gondolatvezetéssel rajzolja meg saját koncepcióját, vagy mondjuk talán így, koncepcióit. Mert a kérdést teljességgel eldönteni nem lehetséges a komédia jelentésének tárgyában, ha csak Dante észrevételeire támaszkodunk, hiszen a XIII. levélben tartalmi kritériumot vet fel a komédiát illetően, vagyis hogy az rosszul indul és jól végződik, másutt meg formai-stilisztikai kritériumot alkalmaz, melyet azonban a tárgy szabna meg. Ezek szerint a Színjáték - kedvező zárlata révén s a kevert műfajhoz való tartozásával - komédiának minősíthető. Kelemen János azonban nem hagyja ennyiben, és igaza van: felteszi, hogy Daniéban valamiféle szemléleti, kategoriális váltásnak kellett történnie, s talán éppen a mű írásának folyamatában esett meg ez. Lehetséges, hogy a komédia jelentése retorikai-stilisztikai indíttatásúvá vált annak nyomán, hogy többféle nyelv és stílus szükségeltetett a különféle súlyú témákhoz, s így a komikus jelleg pontosan ezt a rétegzettséget jelentené. De nem vethető el az sem, hogy Dante, elszakadva a retorikai hagyománytól, megkérdőjelezte - ahogy Baranski írja - a tartalom, a stílus és a nyelv közötti hierarchikus megfelelés kritériumát, s olyan köztes nyelvet teremtett, amely mindenféle tartalom kifejezésére képes. Jogosnak tetszik a szerző azon megállapítása, hogy Dante Komédiáin nem a tragikus stílust megkövetelő értelemben szent dal, hanem azáltal, hogy ég és föld munkatársa. Vagyis immáron az az elvárás a mű nyelvével szemben, hogy mindent ki tudjon fejezni: az égi és a földi dolgokat egyaránt, a teológiai igazságokat éppúgy, mint a világi tapasztalatokat. Vergilius követése pedig nem a tragikus, hanem a szép stílusra szorítkozna ilyeténképpen. Giorgio Agamben észrevételét helyeslőén idézve, amely szerint a „tragédia úgy jelenik meg, mint az igaz ember bűnössége, a komédia pedig úgy, mint a bűnös ember megigazulása”, a szerző a tragikus bűn és a komikus bűn elkülönítésében, a nem-üdvözülésben és az üdvözülés728