Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Hoffmann Béla: A filozófus Dante

elmarasztaló, inkább a „hivatalos-hivatásos”, teológusi gondolkodásról leváló szellem önállóságát és önállósulását hivatott hangsúlyozni.

II. A Dante nyelvfilozófiája című fejezetben a szerző igazolja, hogy Dante jelentős, eredeti gondolkodó volt, s ez különösen igaz nyelvfilozófiai vizsgálódásaira, amelyek középpontjában a nem irodalmár laikusok nyelvének, a volgare- nak a szerepe, kulturális jelentősége áll, s ebben a tekintetben kutatásaiban nem a tekintélyelv vezeti Dantét, aki kivonja a gondolkodást az autoritás hatósugara alól. Kelemen János megállapítása szerint nem igazolható, hogy Dante elkötelezte volna magát a nevek és a dolgok megfelelésének platonista eszméje mellett. A jel értelmi-racionális voltát Dante konvencionális, ad pla- citum jellegével magyarázza, kizárva a nyelv és a valóság titokzatos összhangjának meglétét, amely a tökéletes nyelv illúziójához kapcsolódik. A beszéd az embernek azért adatott meg, mert csupán ő az, akinek rá szüksége van. A nyelv egyfelől az ember szabadságából, Isten legnagyobb adományából következik, másfelől azonban, mivel az ember számára nélkülözhetetlen, e rászorultság hiány és tökéletlenség is egyben. A szerző hangsúlyozza, hogy Dante az ember ezen legfontosabb jellemzőjéhez, vagyis a nyelvhez a szociabilitást és a potenciális értelem révén felfogó létet társítja. Az arisztotelészi társas lény fogalma beépül az emberi nem egyetemességébe, amelynek célja van és tevékenysége, s amelyben egyedül és teljességében valósulhat csak meg mindaz, ami az egyes emberekben vagy közösségeikben töredékesnek maradt. Izgalmas eszmefuttatásokkal kerül szembe az olvasó, amikor Kelemen János - Dante álláspontját értelmezve - az első nyelv kérdését teszi nagyítólencse alá, megengedve, hogy az író gondolkodásán érződik valamelyest az univerzális grammatika eszméje. Kelemen meglátása szerint Dante fedezte fel a nyelv inherens történetiségét, és Dantét követve Horatius szavait idézi: „Újra feléled sok feledett s meghal sok olyan szó, / mely most közkedvelt” Mindenesetre a szerző elfogadja Nardi azon tételét, hogy Dante nyelvfelfogása folytonossággal és linearitással írható le, s hangsúlyozza az első nyelvvel, a nyelvi sokféleséggel kapcsolatos gondolataival egyidejűleg Daniénak azt a nagyjelentőségű felismerését, amely a nyelv emberi és történeti jellegére vonatkozik. A grammatika, a latin és a kiváló népnyelv korántsem problémamentes viszonyának elmélyült elemző ismertetésére nincs mód itt kitérni. Ugyanakkor meg kell említenem, hogy a szerző meggyőzően igazolja Dante nyelvfilozófiai eszméjének meglepő modernségét, s a nyelvi forma felfedezésében játszott kitüntetett szerepét.

A III. fejezetben az írásbeli hagyomány hallatlan szerepére mutat rá Dante Színjátékában a szerző, idézvén is mindazokat a szöveghelyeket, amelyek az írással magával állnak kapcsolatban, hangsúlyozván, hogy a Biblia, vagyis az írás, túl azon, hogy megőrizte szakrális jellegét, a tekintély forrásává is lett, s ezzel a tulajdonsággal bizonyos mértékben minden írott dolog felruháztatott. Kelemen igazolja, hogy a középkori kultúra döntő mértékben hordozza az írásbeliség jegyeit, s ismérvei nem volnának magyarázhatók e nélkül, s azon szerep nélkül, amelyet a könyv és az írás a kultúrateremtő réteg életében betöltött. írásként szól hozzánk a Pokol kapuja, rajta a felirat; de elénk áll Daniénak mint olvasónak a figurája is, aki más szerzőket és önnönmagát kom727