Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Dobri Imre: Történet és szövegszemantika

elbeszélésekről van szó, amelyekben az elbeszélő aktív szereplője is történetének (vagyis, Genette terminusaival szólva, állandó belső fokalizációjú elbeszélések18), másrészt a szövegek szerkesztésükben, ritmikus mondatfűzésükben, zárlatukban is hasonló módon építkeznek. (Formájában kivételt csak az utolsó előtti, számozott fejezetekből álló, Éva Rajnák című novella képez.) A szereplők mind határhelyzetekben élő emberek, művégtag-készítők, határfogadósok, tömegsír-feltárók, akik mindannyian megdöbbentő természetességgel élik a háború utáni vidék tragikus és groteszk csodás valóját. Utalások, visszatérő motívumok, állandóan érintett vagy említett helyszínek (Jakulevo), és több helyen felbukkanó szereplők (pl. a féllábú, csonkakezű angol vagy Mi- lenka Carica) szövik át a különálló szövegeket, és teszik őket ezáltal, mintegy katalógusként, nagyon „együttolvashatóvá”. Mégis, ez az „egységesség” nem vezet monoton elbeszélésbeli ismétlődéshez, inkább variációs lehetőségek izgalmas kibontakozását követhetjük nyomon.

Több novella valamilyen apa-fiú viszonyt is tematizál, a Pamela Krv címűt például apai elbeszélő, a Milenka Carica-Koz címűt pedig fiú mondja el. Némely elbeszélők tudnak a többi történetről és elbeszélőikről, így ezzel állandóan kérdésessé van téve az elbeszélőnek az az egységesnek várt identitása, amelyet az előszóként olvasható, címe és idézőjel közé tett szövege révén a többitől elkülönülő írás (Schreiber vallomása a háborúról) sugall. Ez utóbbi írás viszont valóban elhangzik Schreiber szájából az egyik történetben: bólintottam, majd elhümmögtem a véleményemet a háborúról” (Elena Snee, 78.). Amennyiben tehát ez a szöveg egy másik elbeszélés részének tekinthető, ez indokolja idézőjelbe tételét. És, mivel ez a novella is „egyenrangú” a többivel, a kiemelt és a kötet elé tett - és így a kötet egészéről is beszélő - szöveg elbeszélője csak a lehetséges elbeszélők egyike. Ebben az „előszóban” a háborúról való beszéd egyetlen lehetséges módjának történetek mondását látja az elbeszélő, vagyis a kötet történeteinek önmagukban való egzisztenciális jelentést tulajdonít. És teszi ezt az értelmezés elutasításával: „Tartózkodtam tehát attól, hogy egy háborút igazságosnak vagy szükségesnek minősítsek, mert olybá tűnhet, hogy érteni vélem a lényeget [...]”, és ,Rn sem értettem magamat, s főként nem értettem azokat a történeteket, melyeket a háborúval kapcsolatban barátoknak és ismeretleneknek elmondtam” (Schreiber véleménye a háborúról, 5-6.). Ugyanitt jelenik meg a leghangsúlyosabban az egyik legátfogóbb motívum, Milenka Carica is. A nő szinte mindig testként és térként jelenik meg {„..látni Milenka Caricát anyaszült meztelenül régmúlt hősök és partizánlegendák árnyaival szeretkezni.” „Tudtam, hogy Milenka Carica testét már saját emberei falják.” „..ha tehát egy angol őrnagy szükségesnek és elkerülhetetlennek ítéli meg Milenka Carica lábának és ölének a lebombázását [...].” uo.), vagyis az elbeszélt tér metaforájaként is értelmezhető.

Az elnevezéseknek, a neveknek, amelyek - mint látni fogjuk - ugyancsak szoros összefüggést teremtenek a novellák között, külön fontosságot tulajdonít az elbeszélő minden szövegben. Nemcsak a címekben kiemelt nevek, hanem az egyes elbeszélők nevei is hangsúlyosak; ez utóbbiakról a szövegek hasonló felépítése miatt általában rögtön a novellák elején tudomást szerez az olvasó, vagy legalábbis utalás történik rájuk - kivételt éppen az elemzendő novella képez. A szereplők neveinek egy része sokatmondóan beszélő név, mint például Schreiber, ami németül ’író’-t jelent, és ami valóban a szereplő foglalkozása 705