Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Lőrinszky Ildikó: Hamilkár lánya

vének végrehajtására készülve „Matho minden lépésnél azt hitte, nyomban meghal.” (558. o.). Menekülése az elkeseredett, dühöngő karthágói tömeg elől a regény zárlatát előlegezi, a zsoldos utolsó — halálos — futásával, ám az első alkalommal testét még pajzsként védelmezi a magára tekert fátyol. Khamon templomának terére érve „Matho megállt, elsápadt, mint aki a halált látja.” (566. o.). A fátyol, akár Héraklész inge, melyet a kentaur mérgező vére itatott át, rongyokban fosztja le annak bőrét, aki felöltötte.27

Mathót Szalambó viszontlátásának vágya oly erővel tartja fogva, hogy teljesen elveszíti valóságérzékelését. Hamilkár palotájának lépcsőin felfelé tartva álombéli térben sétál, melyben az idő előrehaladó mozgása értelmét veszti:

„Mikor ismét azokon a helyeken találta magát, ahol egyszer már látta Szalambót, a közben elmúlt idő kihullott az emlékezetéből. Csak az imént volt, hogy énekelt az asztalok között, aztán eltűnt, s ő azóta szüntelenül megy fölfelé ezeken a lépcsőkön. Feje fölött tűz borítja az eget, a tenger betölti a horizontot; ahányat lép, annyiszor tágul az őt körülfogó végtelenség, s egyre megy fölfelé azzal a furcsa súlytalansággal, amit álmában érez az ember.” (562. o.)

Folytonosan visszatér a kezdőpontra, útja a labirintus középpontját kereső mitológiai hősökét idézi. Hamilkár lányának lakosztályát veszélyes útvesztőn át lehet megközelíteni:

„Szpendiosz és Matho ismét úszni kezdett, s az árkádok alatt egymás után több medence vizét átszelték. Jobbról-balról kisebb medencék párhuzamos sora húzódott. Irányt vesztettek, megfordultak, körbe kerengtek.” (553. o.)

,,(Ezután a falak labirintusában tévelyégték.” (558. o.)

Szalambó iráni szerelme átszellemíti a líbiai katonát. A szerény ambíciókat dédelgető zsoldos orphikus hőssé változik:

,A te szavadra leszállnék a hadrumetumi sziklabarlangba s onnan az árnyak birodalmába...” (564. o.)

A vízvezetéken való átkeléskor Mathót és Szpendioszt elragadja az ár: „fuldokolva, hörögve, félholtan röpültek a sötétségben” (552. o.). Az epizód egyszerre idézi a pokolba való alászállást és a földanyához való visszatérést, a halálból való újjászületés gondolatával: Matho és kísérője a méhben fekvő magzat testhelyzetét veszik fel, ,/éjükét karjukkal fedezve, térdüket összepréselve” sodródnak, zuhannak a víz egyre erősödő áramában (552. o.).

A vízvezetékbe való leereszkedés epizódja, valamint az istennő fátylának megszerzése bizonyos elemeivel Héraklész és a lüdiai Omphalé történetét idézi. Héraklésznek a delphoi jósda parancsára egy évig rabszolgaként kellett szolgálnia a királynőt, aki szeszélyből áttetsző női ruhát adott rá28.

Orpheusz sziluettje később is felsejlik a szövegben. A sátras jelenetben Matho, aki nem akarja, hogy Szalambó visszatéijen Karthágóba, azzal fenyegetőzik, hogy elpusztítja a várost:

„S ha nem lesz elég emberem, a hegyek medvéit szólítom, az oroszlánokat bőszítem fel!” (667. o.)

E sorok a természetet is elbűvölő Orpheuszt idézik, aki zenéjével megbabonázza az állatokat, erdőket, köveket, fákat. A véres napistennel, Moloch- hal szoros kapcsolatban álló Matho éppúgy egyszerre sötét és fényhozó, mint Orpheusz, aki egyes változatokban a Héliosznak is nevezett Apollón fia. Or692