Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Lőrinszky Ildikó: Hamilkár lánya
korlatilag lehetetlen eligazodni a kisebb istenek számtalan nevén és funkcióján, ezek ugyanis hol önállóan szerepelnek, hol a főbb istenségek alacsonyabb rendű képviselőiként. Moloch, a legfőbb Bál, hol összemosódik Melkárttal, hol elválik tőle, alapvetően Tanit párja, ugyanakkor maga is hermafrodita, vagyis ugyanaz az alapvető kettősség jellemzi, mint a Holdistennőt, aki egyrészt a női princípium megtestesítője, másrészt viszont hermafrodita istenség is, aki - Molochhal szemben - mindazonáltal női jellegét domborítja ki. Az istenek köreit jellemző kettősségek és ellentmondások a halandók szféráját is átjárják, mint ezt Szalambó, Matho, vagy akár Hanno és Hamilkár példája is bizonyítja. A hermafrodita istenek ellenpontja a heréit pap, Sahabarim. A kettősség és megkettőződés lehetőségétől megfosztott eunuch fájdalmasan magára marad: istennőjét és hitét elveszítve örökös meddőségre kárhoztatva tengeti életét egy istenekkel, bálványokkal telezsúfolt, vérrel, szennyel, szenvedéllyel átitatott, holdból hullott kövek titokzatos fényével átszőtt világban. Az istennő titkát hiába kutató, tudományában is csalódott Sahabarim az egyetlen vérbeli értelmiségi a regényben, akinek kudarca megfontolandó tanulságul szolgálhat a Flaubert-kritikusok számára. Az eunuch drámáját az okozza, hogy szeretné megfejteni a misztériumot, megragadni, egyértelművé tenni az isteni mibenlétét, ez azonban folyton kisiklik a kezéből, hiszen - s a kígyó változatos metaforája itt a fátyoléhoz csatlakozik - legjellegzetesebb vonása épp az állandó mozgékonyság. A regény, akárcsak szereplői - barbárok és civilizáltak, istenarcú halandók és emberalakot öltő istenek - ugyanazt a képlékenységet, állandó alakváltozást mutatja: a szöveg egészét átjáró ambivalencia újra és újra elszakítja az egyértelmű jelentésen alapuló értelmezések aprólékos munkával felgöngyölített fonalát. Baljós előjelek - motívumok kereszteződése Szalambó és Matho az istenek rendeléseként élik át nem mindennapi történetüket, melynek fordulatait nem sejthetik előre, miként valódi okai sem fognak soha feltárulni előttük. Tudják, hogy vétettek az isteni törvények ellen, bár mélyebb értelmüket nem ismerik, s olyan tehetetlenül várják az elkerülhetetlenül lesújtó büntetést, mint áldozati oltáron heverő állat a torkába hatoló kés szúrását. A történet tragikus végkifejletét számtalan apró jel vetíti előre. Mintha a halál kezdettől fogva ott settenkedne ebben az áttetsző lepellel borított szövegben, ahol a különös, szemkápráztató fényben (akárcsak Flaubert egyiptomi úti jegyzeteiben) minden sötét árnyékot vet. Szerelmi bájital Matho színrelépését az első fejezettől kezdve nyugtalanító jelek kísérik: a líbiai óriás a halál bélyegét viseli magán. A lakoma során Szalambó bort tölt a katonának, akit a barbárok vezérének tekint. A Barkasz család és a zsoldosok közti megbékélést szolgáló gesztus többértelmű jelentést hordoz. A gall Autharit magyarázata szerint a Mathónak nyújtott kehely a felkínált menyegzőre utal: 690