Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Lőrinszky Ildikó: Hamilkár lánya

mal kereskedik saját érdekeinek szolgálatában. Csakhogy ő sem teljesen hitetlen: a görög hisz a jóslatokban és babonás szokások rabja:

„Szpendiosz köpött volna az olümposzi Jupiter képmásaira, ugyanakkor félt fennhangon beszélni a sötétben, s mindennap gondosan ügyelt arra, hogy először a jobb lábára húzza fel a saruját.” (577. o.)xí A görög, aki csavaros észjárásával, találékonyságával olykor Odüsszeuszt idézi, soha nem tér meg egykori otthonába: a kereszten végzi. Utolsó szavai a vele együtt kínhalált szenvedő' Autharithoz szólnak: mindketten testvéreikre ismernek a szikkai úton látott, megfeszített oroszlánokban. A regény első fejezete a Hamilkár kertjeiben lakomázó zsoldosokat ,zsákmányát marcangoló oroszlán”-hoz hasonlítja (498. o.). Akárcsak az értelmetlen szenvedésnek kitett állatok, ők is valami féktelen indulat, határtalan bosszú áldozataivá lesznek, amelyben a halandók kegyetlensége az istenekével vetekszik. A keresztre feszített zsoldosok a Krisztussal együtt megfeszített két lator újszövetségi jelenetét idézik. Csakhogy ez az anakronisztikus evangéliumi utalás nem hozza magával a megváltás ígéretét: a kereszt - keresztény szimbolikájától megfosztva - csak azt jelenti, amit Krisztus megfeszítése előtt: két összeszögelt fadarabot, halálra ítélt rabszolgák kivégzésének eszközét13.

Szpendioszt szelleme, kreativitása és a nők iránti érzéketlensége Hamil- kárral rokonítja (a szuffet egykori asszonyáról egy szó sem esik a regényben, csak annyit tudunk meg, hogy Szalambó anyja régóta halott: Hamilkár, noha vannak gyermekei, tipikus agglegény); ezenkívül mindketten különös szerkezetek, hadigépek kiötlői. Kivételes szellemi képességeivel mindkettő a tömeg fölé magasodik, melyet a legkülönbözőbb eszközökkel befolyásol saját céljai érdekében. Hamilkár egyes elemzésekben úgy jelenik meg, mint aki a spiri- tualitás egészen magas fokáig jutott - vallásosságát Pierre Moreau egyenesen Flaubert hitéhez hasonlítja, mondván, hogy a szuffet „az antropomorfizmust és antropocentrizmust meghaladva egy letisztult, felsőbbrendű panteizmus- hoz jutott el”14. Jeanne Bem a karthágói regényt politikai tanmeseként értelmezve Hamilkárt gyarmatosító kapitalistaként írja le, aki folyton megszegi a megkötött szerződést: csal a kivitelre szánt áruval, az adóval, megrövidíti Tanítót és még Molochot is becsapja, amikor fia, Hannibál helyett egy névtelen rabszolga gyermekét áldozza fel15. Csakhogy a rettegett hadvezér és a természetfeletti szféra viszonya korántsem ilyen egyértelmű. Hannibál elrejtése és megmentése után Hamilkár először meg akarja ölni a halálba küldött kisfiú apját, a csalás szemtanúját, ám végül meghátrál, arra gondolva, hogy „e halál, ha az isteneket felháborítja, fia ellen fordulhatna”. (715. o.)

Sem Szpendiosz, sem Hamilkár nem mentes a babonás hiedelmektől, ami jelzi, hogy egyetlen szereplő - sőt, az elbeszélő - nézőpontja sem sugallja a regény kizárólag racionális (ha tetszik, „realista”) olvasatát.

Megfigyelhető egyébként, hogy azok a tanulmányok, amelyek a regény mitológiai dimenzióját kizárólag a szereplők nézőpontján keresztül közelítik meg, szükségképpen hiányosak maradnak - nem veszik figyelembe a jelentés folytonos lebegtetését, az utánakapó kézből újra és újra kisikló fátyol mozgását. A szereplők egy része - Matho, Szpendiosz, Szalambó, Taanah, Hamilkár vagy Sahabarim - kétségkívül egy-egy jellegzetes álláspontot képvisel a természetfelettihez való viszonyában. Csakhogy a figyelmes olvasó egy idő után ugyanolyan vakon botladozik az emberi és isteni szféra hol szétváló, hol

686