Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Aniszi Kálmán: A visszatérő Nyírő József
még nem rajzolta meg soha senki a magyar kisebbségi élet sorsát, mint Nyírő József Az én népemben. A székely falu tengernyi verítéke és gyűszűnyi öröme, a havasok zord lehelete és kibeszélhetetlen szépsége olyan közel jön ahhoz, aki olvassa, hogy a második fejezettól kezdve nem tehet mást az ember, mint sír a smokkal, és örül az örüló'kkel. Botár Béla hó'siessége, Mester Miklósnak, a nosztrifikálatlan diplomájú orvosnak a meghasonlott élete, Sala Daninak, a román nyelven nem boldoguló diáknak tragikus halála egyaránt olyan mélyen emberi, hogy az ember elfeledkezik arról, hogy regényt olvas, és lenyűgözi az érzés, hogy maga az élet mered elé. És ez a könyv mégsem gyűlöletre, hanem szeretetre fakaszt. Mire a végére érünk, már nem tudunk haragudni a román prefektusra, aki majdnem halálba kínoztatta a református papot, a renegát tanítóra, aki elárulta fajtáját. Az embersorsot mélységeivel és magasságaival kevesen tudták olyan teljesen értékelni, mint Nyíró' József. Mintha Az új fóldesúr naiv melegsége és Az elsodort falu zord realizmusa összeölelkeznének benne. Cinikus intellektuelek talán túl érzelgó'snek fogják bélyegezni a regényt. Mi a magyar sors feltörő énekének: jeremiád és zsoltár arról, ami van, s arról, ami lehetne. Aki tisztán akarja látni ezt a sorsot, olvassa el Az én népem-et. Pap Béla református lelkész felelős szerkesztő Magyar Út. 1936. február 1."-A harmincas években Nyírő Józsefet, pontosabban a transzszilvanista mókát Gaál Gábor és a Korunk baloldali gárdája azzal vádolta meg, hogy csak Erdélyről írnak, és nem vesznek tudomást a megélhetési okokból Románia más részeibe, főleg az Ókirályságba kiáradt magyarokról. így történt volna valóban?- Gaál Gábor általában a transzszilvanista írókat támadta, mert a transz- szilvanizmussal szemben merültek fel aggályai olyan szempontból, hogy az erdélyi magyarság nem a vágyott, Fejedelemséghez hasonló független Erdélyben él, hanem Romániában. Aminek komoly következményei vannak. Egyik ilyen folyomány a szétáramlás, a magyar tisztviselők jelentős része az anyaország felé vette az útját. Tömegeit tekintve ennél is súlyosabb, hogy a munkát kereső székelyek közül sokan kivándoroltak a Regát városaiba. Az erdélyi magyar írók ezt nem ábrázolják kellő pontossággal, vagy egyáltalán nem foglalkoznak vele - ez a vád. Ezt rója fel Gaál Gábor a transzszilvanistáknak, mondván, ne erdélyieskedjünk, hanem beszéljünk Románia egészéről. Ha nagyon sok példa nem is hozható fel ennek cáfolatára, néhány szerző mégiscsak felemlíthető, akik foglalkoztak ezzel a Gaál Gábor által fontosnak tartott jelenséggel. Ilyen volt például Domokos Pál Péter, aki többször elment a moldvai csángókhoz, gyűjtött, életmódjukat, szokásaikat leírta, történelmüknek utánanézett.- Bartók nyomán pedig zenei világukat is tanulmányozta.- Hogyne, zenei gyűjtést is végzett Domokos Pál Péter. Aztán feltűnt ebben az időben Dsida Jenő felfedezettje, egy akkor fiatal csángó költő, Lakatos Demeter. Aki mi másról is énekelt volna, mint a csángókról, ráadásul ezt feltűnően csángó nyelven tette. Nem Nyírő nyelvezete túlzó a tájszavak használatában, hanem az egyébként tiszteletre méltó Lakatos Demeteré, aki valóban nyelvemlékekre emlékeztető archaikus magyar nyelvet beszélt. 668
