Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Hatiasvili Nodar: Gömbös

felé köpött, dörmögött valamit a bajsza alatt, majd vizes csizmájában tocsogva elindult hazafelé. Majd’ szétvetett a visszafojtott nevetés, ám meg se nyikkan- tam - elvégre „rejtőzködnöm” kellett.

Nemsokára úgy megélénkült az udvarunk, ahogy csak ünnepnapokon szokott. A házban lakó asszonyok mindent, ami már nem kellett a háztartásban, kihoztak Mitónak. Körbefogták, a kezét rázogatták, kérdezgették, hogy merre volt ilyen sokáig. Persze mindannyian szerettek volna jó üzletet nyélbe ütni, hiszen valamennyi családban nagy szükség volt minden egyes garasra. Javában folyt az igazi háború. A felnőttek azt beszélték, hogy a Hitler elleni harc már a végéhez közeledik. Sokat nélkülöztünk. Nehezen éltünk, de nagy szere- tetben.

Nem volt értelme tovább rejtőzködnöm, annál is inkább, mivel a „rablók” már ott üldögéltek Jack mellett, és békésen játszadoztak vele. Ilyen légkörben nemigen lehetett volna folytatni a mi kis háborúnkat, így aztán „a harcban álló felek” között magától, minden különösebb tárgyalás nélkül, beköszöntött a béke.

Az asszonyok csivitelése lassacskán elült. Akinek sikerült eladnia valamit, gyorsan elvonult, hogy ne szúrjon szemet a kevésbé szerencséseknek, aki pedig semmit sem tudott eladni Mitó bácsinak, az zavarában igyekezett minél hamarabb eltűnni a többiek elől, hiszen Mitó bácsi mindent, de mindent megvett, ami egy kicsit is használható volt.

Mikor az udvar már szinte teljesen kiürült, s csak mi maradtunk ott játszópajtásaimmal, Mitó bácsi odafordult hozzánk:- Régóta él már nálatok ez a kutya?- Neeem! - vágtuk rá kórusban.- Jól van, akkor elviszem magammal..., ha nem bánjátok.- Á, dehogy! - válaszolták a legteljesebb egyetértésben a „rablók és a pandúrok”.- Mi a neve? - érdeklődött Mitó.

Erre már kis vita támadt közöttünk, mert a kutyához való jogunkat valamennyien az általunk adott névvel szerettük volna érzékeltetni.

Mitó bácsi figyelmesen hallgatott bennünket, majd úgy, hogy egyikünket se sértsen meg, átkeresztelte Jacket Gömböcnek. Vállára vette megpakolt zsákját, és elindult a kapu felé. Gömböc azonnal felugrott, és farkát csóválva a nyomába eredt, de egypárszor azért bűntudatosan vissza-visszanézett ránk.

Ettől kezdve ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Gömböc soha többet nem hallgatott semmilyen más névre. Ha találkozott „Epés Vánó”-val, nem vicsorított rá, nem morgott, nem ugatta meg, egyszerűen csak átnézett rajta, pedig Vánó nemegyszer megpróbált a kedvében járni pár jó falattal. Hozzánk, gyerekekhez Gömböc változatlanul kedves maradt.

Az a szóbeszéd járja, hogy nem egyszer az életét kockáztatta, hogy megmentse Mitót a rablóktól. S bár Mitó bácsi sosem beszélt erről, én pedig szégyelltem megkérdezni, mégis tudom, hogy így történt.

Fordította: UNGOR BARBARA

631