Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Marton László Távolodó: Ezeregy rémes éjszakám legszebb meséi

dés, hogy belügyi szinten vért izzadhattam volna kitérésileg... De nálunk Bur- záné elvtársnő nem akart nekem rosszat, és váljék becsületére, a későbbiekben sem éreztette, hogy visszautasítottam. Bár nem hinném, hogy ez téma. Ugoijunk.

Tarthatunk az ófalunak — annak mentén egy legendás mosókonyhát béreltem, ahol az Olajgyár eregeti a bűzét, ott. Az alján beton volt, viszont vízzel és árammal nem rendelkezett. De ez nem fogott ki rajtam. A vizet formás kannákban importáltam egy közeli kútról, s már csak egy lavórt meg egy kétlapos, Mecsta-3 típusú szovjet villanyfőzőt kellett kerítenem a tisztálkodásokhoz, mihelyst végeztem az elengedhetetlen elektromos munkálatokkal. Irodalmi munkásságom nem elhanyagolható szelete született meg ott a világ végén, ahol egy-két órára egyik-másik kolléganőm is szívesen megpihent, amikor úgy érezte, hogy kikopott a romantika a házasságából. A fiatalabbak tartózkodóbbnak bizonyultak, és ez így volt rendjén, lényegében én is mindent megtettem, hogy távol tartsam magamat tőlem.

Aztán kicsit bekattantam. Nem először, s talán nem is utoljára, csak ezúttal kibabrált velem az altatóm. Mégis, valójában ekkortól számítható az én - kacsalábon forgó - palotai fénykorom. Felfigyeltek rám - megint. Miután elbocsátottak a kórházból, behívattak a tanácsházára, ahol azt mondták: .Marton elvtárs, érdemeire való tekintettel kiutalunk magának egy lakrészt az újpalotai Albérlők Házában.”

Az egy férőhelyes lakrészeket kábé hat négyzetméteresre tervezték, s egy- egy beépített szekrény, heverő, asztal, szék és mosdókagyló szerepelt a leltári jegyzékében, közös használatú zuhanyzóval, vécével, főző- és mosóhelyiséggel. A főző- és mosóhelyiséget négy éven át konzekvensen elkerültem, ezzel némi rokonszenvet keltve magam iránt: ugyan fölöttébb gyanús zene szűrődött ki a szobámból, de azért azt mégiscsak könnyebben lehetett tolerálni, mintha eldugaszoltam volna a centrifugát. Szépen köszöntem a szomszédaimnak, kezicsókolom, szevasz, kérlek alássan, a férfiak még a kártyapartikba is megpróbáltak bevonni, már legalábbis egy darabig. Mindazonáltal abból a négy emeletnyi lakótársból senkinek a nevére nem emlékszem. Az Albérlők Háza másról szólt. Az a talpalatnyi menedék volt az első „otthonom”, amely nem vetett ki magából, ahonnan nem kellett menekülnöm, s ahol — most ne tessenek mosolyogni - vendégeket is fogadhattam.

Felkerestek olykor végzett tanítványaim is, hogy filmekről, könyvekről, lemezekről beszélgetve egy kicsit még együtt legyünk. Beizzítottam nekik a Mecstát, s már csak percek kérdése volt, hogy kifinomult teaillatba burkolózzunk. Ahhoz épp elég volt ennyi hely - a heverőnek készséggel besegített a szőnyeg, de a széket is bedobhattuk, ha úgy alakult. Hogy különösebben sok ilyen alkalom lett volna, nem mondhatom, de amiket őrzök, azokhoz mélyen ragaszkodom. Hiszen nem csak azt szippanthattam ki belőlük, ami igazán jó a tanításban, de azt is, ami még jobb: Holdosi Edina szerelmét.

Edina nem a Kozák téren tanult azelőtt, hanem a Szűcs Kriszti barát- nőjeként, vele együtt járt hozzám kezdetben; majd miután Kriszti elmaradozott, akkor is jött, immár egyedül. Persze nem a kitartásába szerettem bele, sejthetik. Mit mondjak, az én Edinám ragyogásának a fele sem volt tréfa: úgy ragadt magával, mint a legvadabb zuhatag. Egy ideig még csak türtőztettem magam, de aztán nem tehettem mást, tiszta vizet kellett öntenem bele: „Ezen627