Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Marton László Távolodó: Ezeregy rémes éjszakám legszebb meséi

túl nem szabad, hogy ide gyere, mert beléd szerettem. Vagy pedig éppen azért kell jönnöd, mert beléd szerettem.” - Majd az ablakból néztem, ahogy a buszmegálló felé baktat, és közben örök nyugalomra tértem.

Ügy két hétig. Mert annak múltán olyan természetes könnyedséggel toppant be újra, mintha csak egy pillanatra, cigiért ugrott volna le az imént. - Ez van. Még eló'ttünk az egész nyár. Most mit lihegjünk...

Mint aki egy filmbe csöppent, úgy festett az a nyár nekem. A sztorija egy tizenhat éves lány és egy öregedő' pasas kapcsolatát dolgozta fel. Kezdetben viszonylag mozgékonyak voltak: kiállításon, vetítésen, irodalmi esten tűntek fel, megjárták a Balatont is, aztán egyre kevésbé forszírozták az ilyen emel- kedettebb dolgokat, s már csak a lemezek pörögtek, miközben magukra húzták a paplant. És mintha az első alkalom lett volna az életében, azt érezte az öregedő pasas is - míg végül ellenük nem fordult a forgatókönyv. Edina terhes lett.

Paff.

„Házasodjunk össze... miért ne lehetne gyerekünk?” — próbáltam talpra állni, de hiába éltem bele magam, Edinával nem sikerült elhitetnem, hogy ez a nyerő pozíció. Pedig egészen pontosan tudta, hogy mi vár rá, egy nyomorult bizottság előtt éppúgy, mint a kórházban.

Panasz nélkül - bátran, felnőtten küzdötte végig ezeket a szörnyűségeket. Egyetlen szavam sem lehetett, amiért úgy döntött: talán helyesebb lesz, ha aznap nem csak a gyerekünktől válik meg.

Finom kis nap volt, köszönöm. Mire hazakászálódtam, már otthon vártak régi cimboráim: a kibukottság és a bűntudat. A következő hónapokban alig- alig mozdultunk ki, elvoltunk így, az ablak mögül bámulva, amint Edina nem jön a buszmegálló felől. És ha nem volna disznóság, azzal folytathatnám: lényegében onnan, az ablak mögül szúrtam ki azt a nőt is, aki a feleségem lett.

Három év múltán még a Kozákon dolgoztam, amikor szóltak, telefonom van. „Emlékszel rám?” — kérdezte a kagyló. Én pedig beleremegtem.

A Hungária kávéházban találkoztunk. Nincsenek illúzióim: elég szarul alakulhattak Edina dolgai, ha arra kellett gondolnia, újrakezdhetné velem. Hogy együtt úszhatnánk meg... De én legfeljebb rühellhettem, hogy már megint ő húzta a rövidebbet, hanem hogy közben megszületett a lányom, azt nem hallgathattam el.

Hát így.

Akkor láttam utoljára.

Annak pedig, hogy végül Palotától is elszakadtam, tizenötödik esztendeje már. A házassággal gyerekek és macskák álltak a házhoz, hát menni kellett, kertes családi bérleményre cserélni az én aprócska lakosztályomat. Úgy kellett csinálni, ahogy a nagyok... Azóta meg már Pestet is elhagytam. De hetente, ha jönni kell, a sztrádáról lekanyarodva újra és újra átszelem Palotát. Az én időmben Felszabadulás útjának nevezték, az ott a park... a sírok közt anyókák... a Pólus Centerhez érek. Megfigyeltem, itt mindenki egyért. Ugyanazok a szavak, ugyanazok az arcok, ugyanazok a ruhák, ugyanazok a mozdulatok. Önmagába kapaszkodva pörög a lakótelep, mintha már túlesett volna a végítéletén. A 96-os busz végállomása közelében lassítok egy kicsit. Errefelé különösen erős a felhozatal ukrán hölgyekből, s bizony jólesik odakacsinta628