Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - László Ernő: A bazaltbánya balladája (vers)

Vallj szökevény szikla, mondd maradék vulkán, lélekké lett e lelke benned annak, akire hulltál?

Lett-e erővé, jóakarattá benned e föld, ez a nép, nem vált-e néma kőnyomattá mind, ami szent, ami szép? Megérte-e megmenekülni, szökni, lapulni, amíg egy szálig a kátyus utakba törettek társaid?

Tudsz-e még úgy dübörögni, mint egykor, majd innen is el? Hova hengeredsz jéggel a szádban, mohákkal melleden?

IV.

Hallgat a tárna, tufára telepszik az éj.

Szél táncol az egykori bánya sötét peremén.

Szaggatott dalt hajigálok a lenti homályba.

Tűnődöm a sorson, várva a szikla szavára.

Perc gurigázik, csillagok kúsznak, a táj komorul, s biztatni kezd a sötét kő, noha ő is vigaszra szorul:- Épp te ne tudnád,

épp te, ki még

érezted a magma hatalmát,

és sütni a föld anyaméh-melegét,

hallottad a bokrok ijedt sikolyát

s örömét is, épp te ne tudnád,

mért hagyja az Isten kihűlni,

emlékezetedbe kövülni a rengeteg

tegnapi drága csodát.

Nem, nem acélrúd, s nagykalapács töri szét a szívet s nem a bánat; őszi fagy bontja meg, s tél jege Toppantja széjjel a vágyat.

Nézd a parányi füvek gyökerét