Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - László Ernő: A bazaltbánya balladája (vers)

a mélyben pihen, kalapács zuhogása már nem veri fel.

Hűtlen sínekre is alkonyi rozsda folyik.

Itt csak a csillés idő rakodik.

Kürt itt soha többé nem jelez robbogatást, eldübörögtek örökre a déli bazaltlavinák. Beszakadtak a sáncok, a nádfedezékek, szárnyuk csak a csendnek ajáll menedéket.

Éhen hunyorog szeme, csak huzatot nyel a zúzda. Ebből a hegyből már egyetlen vacsorára se futja.

III.

Borulok sötét bazaltkőre, beszélj szökevény szikla, mitől hajt ez a ritka virág melleden, mi a titka?

Egy a szilárdak közt, tán legutolsó, te, aki még érezted a magma hatalmát s a föld anyaméh melegét, hallottad e táj remegését, bokrok ijedt sikolyát, mondd, mire jók a szívedbe kövült egykori drága csodák?

Ha láva-hevünk tovatűnt, ki kíváncsi a csendre, nem omlik-e majd a kihűlt hit, s szenvedély repeszekre?

Mi zúzza a fényt darabokra, puha porrá az eget?

Miből van a vágy, hogy az emlék pórusain megered?

Mért csak e lágy moha hű még, s e szomjúhozó kövirózsa?

Mért csak a csöpp gyökereknek nyílik meg a borda?

623