Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - László Ernő: A bazaltbánya balladája (vers)
s e szörnyű magasba cipelve a víz is mind kilotyog, párolog, elfogy. — A mesterek mestere szólt így a többi helyett. S szólt a világtalan, nem rejtve haragját:- így nó' meg a hegy, ha a restek akarják. Most melegen süt a nap, arcomon érzem, de este lehull fejetek, ha ma térden a csúcsot elérem. — S hogy tüske ne vérezze térdét, kő ki ne marja, rongyba tekerte a szolga, s bőrrel becsavarta. Vitte sietve a vágy, a magasba törő, s vitte, vezette, de nem egyenest fel, körbehaladva vezette a félrevezetni merő.- Messze vagyunk-e még? - kérdte a vak virtusa fogytán.- Már a bagoly nesze hallik, uram, s csak fele útján. Hitt a király és újra szólt:- Átok e helyre! Még ez az éjszaka szétrepegesse a félbemaradt falakat, s döntse a mélybe a hajnal! Vár itt ne legyen sohasem, ha hiába akartam! - Lett foganatja szavának: itt sose nőtt vár. Gondolni se jó rá, terveink hányada ment így a füstbe, mormolja a vén hegy, mélázva nagy álmok kudarcán. II. Zöld moha ballag a rőt tufafalra, s egykori kőtörők névjegyeit betakarja. Tétlen a visszhang,
