Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Vincze Ferenc: "háromszor veri kenden ezt..."
VINCZE FERENC „háromszor veri kenden ezt...” Esténként semmit sem csinált. Egy ideig. Aztán megismerte a lányt. Határozottan, azt a lányt. Ezzel aztán bizonyos változások álltak be az életében. Lényeges változások, a semmi eltűnése - gondolom - nem csak számára volt meglepő. Akkor. De most is az lenne. Egyetlen lényeges momentum nem volt, ami hiányzott volna. De esténként ezek után sem csinált semmit. Zenét hallgatott. Magában, a kollégiumi szoba lábszagú magányában. Vagy filmet nézett. A lány általában tanult, komolyan vette, amivel foglalkozott. Már ez is meglepő volt a fiú számára, hogy létezik olyan ember, aki foglalkozik valamivel. Hát ez a lány ilyen volt. Na meg szerencsétlenségére az újonnan kapott szobatársa is. Az a nem-normális is foglalkozott valamivel, méghozzá a történelemmel, elég behatóan. Egymásra találtak. A fiatal nemtörődömség és a komoly hivatástudat feküdt esténként egymás mellett karnyújtásnyira. Kiegészítették egymást, a tanár úr beszélt, néha órákat, órákat tartott, csak úgy spontán, akár az éjszaka közepén is a hugenották lemészárlásáról, az eretnekekről, az erdélyi fejedelemségről, szóval bármiről, ami messze volt és lila köd takarta. Ez volt a lényeg. A lila köd, később a rózsaszín. Esténként olvasni szoktunk, ketten. Mindketten feküdtünk az ágyunkon, olvastunk. Én Proustot, ő meg A történelem terhét. Miután nem bírtam Prous- tot, áttértem a Szerelem a kolera idején-re, más volt, de ez a történet szempontjából lényegtelen. Vagyis nem teljesen, valamikor akkor kezdtem bele, mikor rájöttem, hogy ő létezik. Azt hiszem, egy időbe esett a két dolog. Olvastunk, kisebb-nagyobb megszakításokkal, mivel Vajda néha beleőrült az olvasásba és nekilátott felvilágosítani a történelem nagy összefüggéseiről. Különben érdekes ez a Vajda név is. Akkor kapta, mikor egy terepgyakorlat alkalmával (ez az alkalom majdnem két hétig tartott) kicsit többet ittunk az egészségünkre, meg az adatközlők nyomorúságára. Valahol csángófóldön történt a dolog, régi történelmi helyen, és hát a hely szinte igényelte a hozzá méltó nevet, a Vajdát. A Lajtán túlról érkezett ember pedig nem hozott szégyent egy vajdára sem, megitta, amit meg lehetett inni, s a fehércselédekkel is egyezett, mondhatni vajdaként viselkedett velük is. Legalábbis eggyel biztosan. így lett Vajda, legalábbis számomra. Meg még egykét őrült számára, akikben szintén maradandó nyomot hagyott ez az utazás, ha másként nem, hát az agysejtjeik terén. Esténként feküdtek az ágyon, a tanár úr meg az ifjú titán, böfögtek, versenyt fingottak, s néha titánunk kénytelen-kelletlen végighallgatott egy-egy rosszabbra sikerült elmélkedést a történelem fontosságáról. Jobb oldalon volt a Tanár úr rezidenciája, néhány mindig alaposan elmosogatott edény, egy 608
