Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Vincze Ferenc: "háromszor veri kenden ezt..."
majdnem félméteres, emberölésre tervezett vízforraló, egy alapjában véve eléggé koszos, félliteres söröskancsó, amiből a rendszerető Tanár úr minden reggel pontban nyolckor kihörpintette a reggeli tejes teáját. Baloldalt inkább a technika volt az úr: egy számítógép, mellette nyomtató, három hatalmas hangfal és természetesen félmillió CD. Aztán edények hegyén-hátán, nem számított semmi, csak a zene ért valamit a bal oldalon. így éltek ők. Ja, és középen kettejük birodalma közt egy hűtő, felkészülve minden eshetőségre, megpakolva pár doboz sörrel, néha röviddel, esetleg borral. És akkor ebbe csöppent bele a lány, azaz csöppent volna, de nem akart, vagy ezt inkább nem lehet tudni. A szobában megfordult minden: a Tanár úr lett a hallgató és az ifjú titán az előadó.- Tudod, tegnap este elmentünk borozni, tudod ide a sarokra. Nem érdekel?- De, persze, csak egy kicsit álmos vagyok.- Szóval, hát nem is tudom elmondani... más mint a többiek, van esze, tud gondolkodni, meg hát nem utolsó sorban gyönyörű... kisugárzása van, ez az, ez a jó kifejezés, kisugárzása van, egyszerűen nem lehet neki ellenállni...- ...azt látom...- Hogy mit mondasz? De mindegy, te ezt nem értheted... nem, ezt senki sem értheti... és a tisztesség, tudod, nagyon fontos egy lánynál...- Neked az a tisztesség, hogy a barátja mellett veled megy borozni meg sétálni, együtt főztök, meg ilyenek? Ha ez neked tisztesség, akkor te hülye vagy... Ezt nálunk kurvának hívják... bár még igazából kurvának sem lehet titulálni, mert az legalább ad valamit cserébe, tudod?! Valahogy így alakultak a dolgok. A dolgok, amik teljesen megváltoztak. Volt egy titánunk meg egy tanárunk, a tanár megmaradt, csak éppen hivatását nem tudta egy ideig gyakorolni, a titán pedig egyre inkább titánná vált, emberfeletti erővel harcolt valamiért, amit sohasem kaphatott meg. De ne fussunk a dolgok eleibe. Esténként néha találkoztam vele. Nem túl gyakran, de nem akartam feltűnően a közelében lenni, habár ez úgy sem ment volna, hiszen mindig csak nagyobb társaságban lehettünk együtt. Ez az együtt persze amolyan álom, mikor egy szóba helyezem „magunkat”, ami csak képzelgés, talán valamilyen remény. Na mindegy, ez nem lényeg. Vajda egyenesen óvott tőle mint a tűztől, mint valami boszorkánytól vagy sziréntől... Ekkor jutott eszembe válaszul ez a verssor, hogy Ki a szépet szemtől szembe látta, életét már a halálba vetette, de hát Vajda kolléga nem vevő az ilyen ócska humorra. Valahol meg is értem. Igazából már nekem sem voltak illúzióim az úgynevezett szerelemmel kapcsolatban, mégis egyszer-egyszer rám tört valami s képes voltam ismét hinni benne. S mint minden hasonló esetben jöttek a háttértörténetek, a lebeszélőakciók, megfélemlítések. Vajdának sikerült egészen érdekes történetekkel előrukkolnia, amelyek persze csak félig voltak igazak, vagy egyáltalán nem, vagy ki tudja. A végén már kezdtem hinni neki, neki meg a hülye történeteinek. Egyetlen gond akadt csupán: ha megláttam, minden elmesélt történet megszűnt létezni, nem maradt más, csak a mosolya, a mély búgó galambhangja, meg még tudnék ilyen nyálas dolgokat sorolni, de szerintem nincs értelme. Ami fontos, minden figyelmeztetés ellenére megmaradtam potenciálisan szívatható egyednek, aki egyszer van, máskor meg tudomást sem veszünk róla. 609
