Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Isten a metrón
FÉRFI A Raspail utcáig gyalogolt, és újra lement a metróba, hogy fólszálljon a Nation felé tartó szerelvényre. Este tíz óra volt, és mint ilyenkor általában, alig utazott valaki a metrón. A kocsiban Istenen kívül nem volt más, csak egy rendőr, aki a szolgálati idő leteltével hazafelé igyekezett. Isten újságokat vett elő, amelyeket egy montparnasse-i trafikosnál vásárolt, és átlapozta őket. A L’Humanité a humanizmusról, a Le Monde a világ problémáiról, a Le Point című hetilap helyzetelemzésekről és szempontokról beszélt. A L’Express pedig, amely mindig a Le Point-1 igyekezett letromfolni, azt erősítgette, hogy az olvasó csakis ezeken a hasábokon találhatja meg, ami őt érdekli. Mindegyik újság eseményekről, emberekről, változásokról írt. Isten mindig figyelemmel kísérte az eseményeket, ismerte az embereket és az emberi természetet, és a változásokat is tudomásul vette. NO Újra kinyitotta a L’Express-t, és elcsodálkozott, amikor megállapította, hogy az újság felét ugyanazok a reklámfotók töltik ki, amelyek a metró falain is láthatók. Aztán az apróhirdetéseket kezdte böngészni, de semmi olyat nem talált, ami őneki is megfelelt volna. Vezérigazgatónak nem mehetett el, hiszen sohasem járt közgazdasági egyetemre, és a többi pályázathoz is hiányoztak nála a megkívánt feltételek. Különben is hogyan jelentkezhetne, hiszen minden hirdető rövid önéletrajzot is kér a pályázóktól! Mit írna be az önéletrajzába? Hogy öröktől fogva létezik? Hogy világot és életet teremtett? Egyébként Istent sem a pénz, sem a karrier nem vonzotta, jól érezte magát a bőrében, nem vágyott változásokra. Egy ideig még eljátszadozott a gondolattal: mi történne, ha mégis jelentkezne egy pályázatra. Nyilván elbukna a felvételi teszten, hisz emberi mértékkel mérve túl tehetséges ahhoz, hogy normálisnak tartsák, és a grafológusok is könyörtelenül elutasítanák az olyan pályázót, aki makacsul görbe vonalakat rajzol oda, ahova egyeneseket kellene húzni, és aki minden probléma megoldását a szeretetben és egymás elfogadásában látja. FÉRFI A rendőr közben szótlanul figyelte újságot böngésző útitársát. Biztosan újságíró, gondolta, ha ilyen sok újságot vásárol. Eszébe jutott az a két másik újságíró, akiket derekasan elagyabugyált nyolc nappal ezelőtt egy tüntetésen, mert le akarták őt fényképezni, mikor a hajánál fogva vonszolt a földön egy húszéves tüntetőt. Isten fölnézett az újságból, egyenesen a rendőr szemébe, és az, mintha csak lelkifurdalás késztetné rá, a következő állomáson leszállt. Talán gyónni megy, gondolta Isten. ANationhoz érkezve eltette az újságokat, és kiszállt a szerelvényből. Egy darabig bolyongott a folyosók és mozgólépcsők labirintusában, mire rábukkant a gyorsmetró peronjára, és félóra múlva már Boissy-Saint-Leger-ben volt. Keresett egy telefonfülkét, és fölhívta későn fekvő barátait. - Halló, ki az? - hallatszott egy vékonyka hang a vonal túlsó végéről, és Isten azonnal fölismerte a kis Pascalout. - Jó estét, Pascalou! - mondta. - Boldog húsvétot kívánok. Nos, kitalálod, ki vagyok? - Kacagás hallatszott a telefonkagylóból, majd Pascalou hangja: - Persze, hogy megismerem a hangodat, inkább azt mondd meg, hol vagy, majd érted mennek a szüleim. — Itt vagyok a boissy-i állomáson - mondta Isten. - Várj egy kicsit - hangzott a válasz -, mindjárt indulnak érted! Isten mosolyogva akasztotta vissza a kagylót, és húsz perc múlva már a 602
