Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Isten a metrón

épület ajtaján. - Szép munka, ugye? - bökött a felhőkarcoló felé, és hangjában Isten portugál akcentust fedezett föl. - Túl nagy - dünnyögte Isten, mert éppen azon gondolkozott, mennyi tervrajzra, tanulmányra, vég nélküli számításra és miegymásra volt szükség, mire a betonemeletek növekedni kezdtek az ég felé. - Én legfelül dolgozom - mondta a portugál építőmunkás, nem leplezett büszkeséggel a hangjában.

FÉRFI Aztán elmesélte Istennek, hogyan növekedett a bábeli torony nap nap után, lassan, mint a fa: először a gyökereit ültették bele mélyen a földbe, csak utána kezdtek hozzá a törzs építéséhez. Elmondta, hogy külföldről érkezett vendégmunkások egész serege dolgozik vele együtt az építőtelepen, és hiába a buldózerek, emelők meg a többi modern gép, az ő munkájuk akkor is nehéz fizikai munka, sőt életveszélyes munka marad, mert egyik társuk az összes biztonsági intézkedés ellenére életét vesztette, és őt magát is megsebesítette egyszer egy váratlanul forduló vasrúd. Látszott rajta, hogy örül, amiért elbeszélgethet valakivel a munkájáról, a hivatásáról. Isten pedig szívesen hallgatta a történeteket, észre sem vette, hogy lassan leszáll a sötétség, és a torony már csak sötét árnyként emelkedik a magasba.

NŐ-A nevem Ruis — mutatkozott be a férfi, és meghívta Istent a barakkba, ott nyugodtabban beszélgethetnek. Odabenn olyan volt, mint bármely építőipari munkásszállón: három ágy, asztal, székek, tűzhely, az ágy alatt és a fal tövében bőröndök.

Ruis elmondta, hogy az ebédet a kantinban szokta elkölteni, de a vacsorát szobatársaival együtt maga készíti. — Ok most nincsenek itt — mondta —, a hétvégét a szüleiknél töltik Aubervilliers-ben. - Vacsorázzunk együtt! - javasolta, majd rövid hallgatás után hozzáfűzte: — Mindenem van, ami a vacsorához kell, de nem szeretek egyedül enni, mert ha egyedül vacsorázol, az olyan, mintha az ördögnél volnál vendégségben.

Isten örömmel elfogadta a meghívást, már csak azért is, mert az olyan vendéglátást kedvelte, amikor az emberek nemcsak azt osztják meg, ami az asztalukon, hanem azt is, ami a szívükben van.

FÉRFI A portugál paprikát, paradicsomot, hagymát és néhány friss tojást vett elő a szekrényből. Megsütötte a tojást, és közösen, jókedvűen, mintha csak két, egymástól távolra került testvér találkozna, elfogyasztották a vacsorát. Aztán Ruis bort tett az asztalra: — Hazai, portugál bor - mondta -, mindig tartok néhány üveggel a barátaimnak.

Vacsora után tovább beszélgettek. Ruis megmutatta Istennek otthon maradt felesége és gyermekei fényképét, Isten pedig a napról és a csillagokról, vadvirágokról, madárcsicsergésről, a gyerekek tekintetéről, a mosolyról mint fizetőeszközről, a forró napokra következő hűs alkonyokról beszélt a barátjának. Aztán, mikor már nem volt mit mondaniuk egymásnak, hallgattak, mert nem volt már szükségük szavakra, hogy megértsék egymást.

NÓ Ruis meghívta Istent, maradjon nála éjszakára, aludjon ott az egyik üres ágyon. - Holnap szombat - mondta lefekvés előtt a portugál -, kicsit tovább

600