Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Márfai Molnár László: Lenni, de máskor

sem jönnek, így a tragikus felhang az irónia modalitásának elválaszthatatlan kísérője lesz a kötet verseiben.

Ami a modalitás mellett a legdöntőbb a kötet megítélésében, az a lírai alany identitásának kérdése. A fentiek nyomán az önazonosság - a viszonyítási pontok eltávolodása, az értelmet és világegészt garantáló centrumok hiánya miatt - problematikussá válik, amely mind a beszéd (azaz a jelen), mind a nyelvi hagyomány birtoklása (azaz a múlt) vonatkozásában tetten érhető: ,A fémek akárha lézerek, / a stroboszkóp túlvilágtól fémes, / és pont ez az a pont, / ahol jellegem már neon.” (Új közöny), „Mozdulataidon furcsa héj, / túlreagálta szervezeted a többes szám első személyt.” (A kollektív besúgása), „Nem leszek szűzoltó, sem / lányokat ágyamba terelő / urbánus juhász.” (Hétköznapok levelező tagozaton).

Tűnőfélben van annak az esélye, hogy a szubjektum elgondolható és leírható egész lehetne. Aki beszél, az csak folytonossághiánytól szabdalt múltra emlékezhet vissza: „Emléke erekhez olvad, / fruttiragacs szájpadlathoz. / Majd észrevétlen gonosz lesz, / mint egy túl drága játékbolt / és nem csak az úgy óvott óvodásért, / a kamaszért is hiába teszi tűvé / a sterilizált lakást.” (A szabadság szétesése). A múlt töredékessége a jelent is egymással össze nem függő pillanatokra szabdalja szét, amelyben az a legnyomasztóbb, mintha nem akarna elmúlni, azaz a kötetek verseinek idejéből hiányzik a jövő idő, mely csak a múlt és a jelen folytonossága révén volna remélhető. Mint csekély másfélezer éve Augustinus írta, az idő voltaképpen csak tudatunk képeinek modulációja, a múlt a rájuk való emlékezés, a jelen szemlélésük, a jövő pedig a rájuk való várakozás. Ez a fajta várakozás lehetetlenül el Pollágh költői világában, a múlni nem akaró jelen rombolja le azt, lehetetlenítve el a férfi-nő viszonyt is, kioltva annak legfontosabb elemét, a jövőre alapozott bizalmat: „Magában közel sem biztos, / talán nem élvezett elégszer. Mégis a helyén van, / azok közül választ, / akik odamennek hozzá. / Amit hiszünk róla, / mégis az a legkevésbé biztos.” (Féldrága nő).

Az irónia modalitása a távolságból fakad, amely azt a feltételezést keltheti, hogy a beszélő fölényben van tárgyával szemben, azáltal, hogy uralja a nyelvet. Ezt a fajta korai modern iróniafelfogást azonban már nem találjuk meg Pollágh kötetében, az ő verseinek nyelve nem a fölény világa, hiszen nem csupán az én azonossága nem bizonyos és leírható egész, hanem sem a nyelvi hagyomány, sem a beszéd nem uralható maradéktalanul, a lírai alanynak mégis kapcsolódnia kell valami lírai folytonossághoz, és beszélnie kell: „Mióta leszoktam / a nagy szavakról, nem tudom, mi van, / félszavakból értem magam. / Nem lázban, kontroliban égek, / naponta egy formulát felejtek. / Túl az első száz alkun, / lapulok a ló túlsó oldalán. / Utálatos truváj, / hogy megint én ordítsak ugyanaz után.” (Mióta leszoktam).

Kor szerinti beszéd Pollágh lírai alanyának beszéde, az én és világ frag- mentáltságának a képekbe öltése. Azonban úgy gondolja a recenzens, hogy Pollágh Péter kötete több is ennél: külön értékét az eddig elemzett iróniában rejlő lázadó hang adja, az a radikális pluralizmus, amely marginális pozícióban képes beszédet alkotni. Pedig ahogy a kötet címadó (és egyben záró) versében olvashatjuk, a valósággal „lepaktálni szinte semmi, feltéve, ha megy az eleve terpesz.” (Eleve terpesz) Ehelyett „Takarítani szeretne, / főleg embereket. / A csőcselékből választani alanyt, / mindent egy ágyra téve föl, / szadizva ben570