Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Márfai Molnár László: Lenni, de máskor
MÁRFAI MOLNÁR LÁSZLÓ Lenni, de máskor POLLÁGH PÉTER: ELEVE TERPESZ Ha elfogadjuk Northrop Frye elméletét a beszéd alakzatainak történelmi egymást váltásairól, melyben a képekben beszélő metaforikusát az ok-okozati viszonyokra épülő, fogalmi metonimikus, ezt pedig az újkorban a prózai leíró nyelv váltja fel, úgy a frye-i elgondolásnak azt a vonatkozását sem szabad szem elől téveszteni, amelyben a már leváltódott beszédmódok túlélő formáiról ír, megjegyezvén, a leíró beszéd, tehát napjaink korában már a metonimikus, a gondolati is gyanússá válik, perifériára szorul, egyik változatában reklámok, ügynökök, vagy ami ugyanaz, hivatásos politikusok eleve gyanús retorikája lesz belőle, egyfajta antinyelv. Ha ez így van, mi lesz a sorsa a még korábbi, már egy korszakváltást megélt metaforikus nyelvnek? Mikor még „csak” ez volt a beszéd módja, természetesnek számított. A metonimikus térnyerés után lett belőle a költők nyelve, az ihletett beszéd, amelynek — micsoda szerencse ez egykor élt költőknek! - még megvolt a maga szerény helye az artikulációk rendjében. Sorsa a leíró nyelv korában a magány lesz, beszélője magányos hang, ahogyan és amiről szól, semmiképp sem illeszthető a prózai világba, kiesik az igaz-hamis rendjéből, sorsa ezért az lesz, hogy csak úgy lehet meg, ha feltétlenül újat és egyedit tud mondani, még ha ez a perifériára szorulást jelenti is számára. Pollágli Péter első verseskötetét olvasván szembetűnő a lírai alany modalitásának egysége a kötet egészén belül, a keserű irónia, amely különböző változatokban hatja át a versszövegeket. Ezen irónia masszív jelenlétét a lírai alany pozíciója teszi lehetővé. Kierkegaard óta tudjuk, hogy az egzisztencia olyan módon van, amihez képest meghatározza önmagát. A Pollágh verseiben beszélő alany egyrészt egy nyomasztó, beszűkült külső világgal kénytelen szembesülni (A végsőkig városian, A rangrejtő), melyben rendkívül felértékelődnek a férfi-nő kapcsolatok, de ez a világ az intim szférába is behatol, és roncsolja azt (Izgalmi érem, Féldrága nő, Kész férfi). Fennáll a distancia a nyelvi hagyománnyal szemben is, amely nagyobb részben vállalhatatlan és foly- tathatatlan a lírai alany számára (Türelmi zónában, Hétköznapok levelező tagozaton). Az így óhatatlanul fennálló távolság mindennel szemben, ami fontos (lenne), de amely distancia viszont át nem hidalható, ironikus modalitást teremt. Mivel a távolság egyben folytonos távolodás is, a lírai alany fokozódó magára hagyottsága tér- és időbeli egyszerre. A veszteség helye önnön belső világa, tartama saját létideje, ezért az ilyen szituáltság iróniája egyben folytonos értékvesztés is, pótolhatatlan minőségek mennek veszendőbe, vagy létre 569
