Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Benda Mihály: A pécsi múzsa

mázzá. A kötet harminc év kritikai terméséből válogat. Időrendben a legko- i’ábbi, az 1968-ban, a Jelenkorban megjelent Merülő Saturnus, az utolsó pedig az 1998-ban, az Új Könyvpiacban napvilágot látott Weöres Sándor egybegyűj- tött levelek című írása.

A Magvető Kiadó jóvoltából, Illés Árpád képével a fedlapon megjelenő Merülő Saturnus a Weöres Sándor recepciótörténetében is igen fontos szerepet játszik. Ez az első kötet, amelynek fogadtatása már egyértelműen a nagy költőnek szól, és ekkor jelennek meg Weöres költészetéről az első fontosabb elemzések is.

Tüskés Tibor nem tekinti az irodalmi művet „puszta szövegnek, ami csak arra való, hogy a vizsgáló elme csillogását, okosságát bizonyítsa”. Szerinte „Weöres lírája a nyelvi struktúra, az elemek felől (is) megközelíthető. Leghomályosabb versének is van egy-egy kulcsszava (például a Fúgának a »kígyó« vagy a Soha még egy kert...nek a »kert«), s ezek a szavak gyakran fogódzót kínálnak a vers egészének megértéséhez.” Persze akkor se keseredjünk el, mondja Tüskés, ha „vannak a kötetben versek, amelyek zárva maradnak az olvasó tekintete előtt” (...) „Bizony elképzelhető. De ez nem ok az aggodalomra. Ez minden nagy költészet sajátja. Ez szabadítja föl látomásainkat, ez tesz cselekvő részesévé a művészi újrateremtés folyamatának, ez valósítja meg az alkotó, a mű és a közönség közötti kapcsolatot.”

A két idézet arra utal, hogy Tüskésnél egy strukturalista és egy recepcióesztétikai felfogás körvonalai rajzolhatok meg. Bár az előbbi hatása elemzéseiben erősebbnek ítélhető: ismertetésében mindig kulcsfontosságú a vers nyelve, és igyekszik a versek szövegéből kiinduló elemzésekkel bemutatni a művek szépségeit.

Tüskés kritikái nem csak az adott könyv ismertetésére szorítkoznak, mindig találunk utalást Weöres korábbi műveire is, mindig igyekszik az új alkotást a már meglévők mellé besorolni. így a sorba állított kritikák kirajzolnak egy életművet, amelyben minden egyes kötet egy „új évgyűrűt növeszt a régiek köré”.

Tüskés „a valójában mélyen homogén, egységes és az időben is alig módosuló” költészetben leginkább a zeneiséget, a játékosságot és a kompozíciós biztonságot értékeli: a költő nem ismer formai lehetetlent, és ahány vers, „annyi formai képlet”. A poétikai elemek szerinte „versszervező szerepet” kapnak. Egyszer a cím, „máskor a rím válik versteremtő erővé”. Arra, hogy miképpen válnak a formai elemek a vers értelmezésének kulcsává, a korai kritikák nem adnak eligazítást.

Elfogadva Tüskés elemzését, én Weöres zenei szerkesztésének elvét hasonlónak érzem a Verlaine mindenki által jól ismert Költészettanában kifejtett zeneiséghez. Itt a zene a megnevezés és a referencialitás aktusához kötődő jelentésességgel szembeni nyelvi mozgásokat jelöli: ,fía szókat írsz, csak légy hanyag, / és megvetőn dobd a zenének, / mert édes a tétova ének / s a kétes, olvadó anyag.” (Kosztolányi Dezső fordítása)

Magánál a költőnél is találunk erre utalást, így ír 1943-ban Várkonyi Nándornak a Medúza összeállításának idején: ,A forma mellé végre megjelent nálam a tartalom, de minden eddigitől eltérő módon. Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül, hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva. Eze560