Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim

gyarországon kalandozó költő nem menekültként érkezett a Kárpátok hágóin, hanem vonattal, repülőgéppel és gépkocsin, ott volt zsebében az útlevél is.

Ahhoz a nemzedékhez tartozik, akárcsak a jegyzet írója, mely a második világháború utolsó évében született, és eszmélésének évei a kommunista diktatúra heveny korszakára estek. Iskolás évei a mienkéihez hasonlók lehettek. Az a bárgyú otrombaság és fagyos félelem jellemezte ezt a világot, amelyre már csak az ötvenen túliak emlékezhetnek. Am 1956 után Lengyelországban némileg máshogyan fordult a történelem. Ott visszakozni kényszerült a terror, és az egész országon keresztülhullámzó népmozgalom végül is egyfajta kompromisszumhoz vezetett, a következő évtizedekben hol szorított, hol engedett a diktatúra, de a szellemi életnek végig voltak a magyarországinál szabadabb mezői.

Magas, szőke, jóvágású fiatalember érkezett személyében írószövetségi ösztöndíjakkal Magyarországra. Úgy nagyjából az említett hetvenes évek közepe táján. Fiatal költő, aki fordítani készült a magyar irodalomból, és meg akarta valamelyest ismerni nyelvünket is. Ezt a szándékát sokra becsültük, hiszen a gyakran idézett magyar-lengyel barátság írók között szintén legtöbbször a borospohár emelgetésére korlátozódott. Tanulta a nyelvünket s járta az országot. Hirtelen meg nem tudnám mondani, mesélte-e nekünk, vagy meg is örökítette valamelyik írásában, de talán olvastam mégis, hogy amikor Gyulán vendégeskedett, az ottani magyar barátjánál kitörölte reggel az álmot a szeméből, nem tudta, ébren van-e valójában, hiszen a szemközti falról annak a kastélynak a képe köszöntötte egy metszeten, amelyik szülővárosának a közepén áll. Putawy s a Czartoryski kastély elkísérte a magyar Alföld közepére.

Első verseskötete a több szempontból jelképes 1968-as esztendőben látott napvilágot. Higgadt, kiegyensúlyozott versbeszéd, kevés díszítőelemmel. Ez a tárgyilagos hangnem, szikárság és irónia jellemezte költészetét a későbbi időkben is. A lengyel kritikusok új klasszicizmust emlegettek lírájával kapcsolatban. Sorra jelentette meg újabb köteteit, prózai műveket, verseskönyveket. Naplójegyzeteinek finom fintoi’aival mosolygott ránk, a magyar barátokra, fól- elevenítvén itteni élményeit, találkozásait. Gyulától a budai Ménesi útig és Balatonkenesétől Pécelig. Jött velünk esti vitákra, hazán búsongó borozásokra, a szigligeti alkotóházba, irodalmi estekre. Köztünk volt, és ha éppen nem volt mellette lengyelül tudó, egyre jobban megértette magát magyarul. Gondosan formálta a magyar szavakat, mintha minden hangot megforgatott volna először szájában. A legtöbbször ült és hallgatott. Hallgatni pedig nemcsak magyarul, hanem lengyelül is kitűnően tudott. Talán a szavak súlyát mérte ilyenformán, nem akarta, hogy könnyűnek találtassanak.

Verseiben arról beszélt, amit mi is fontosnak tartottunk. A kis múzeumokról például. Azokról a kis múzeumokról, melyek valójában a közép-európai kultúrák. Ahol mindössze néhány tucat tájképpel dicsekedhetnek, és nemigen kerülnek bele a művészettörténeti lexikonokba. A vers- és köteteimként is szereplő „Kis múzeumok”, írja Zadura, olyanok, mint a kis országok, vannak, de lehetett volna, hogy nincsenek. Igyekeztünk bemutatni őt Magyarországon, megjelentettük verseit a folyóiratokban, az Alföldben, a Tiszatájban és a Nagyvilágban. Amikor Lengyelországban ismét dúlt a húsmizéria. A mai nemzedék bizonyára már ott sem tudja elképzelni, hogy a boltokban nem lehet húst kap547