Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Rákosy Gergely: Nyúltetem II.

csemegének számított... A nagyapa egyhetes szabadságot kapott, fegyverét nem azért nem vitte magával, mert ez a legtöbb hadseregnél tiltott, hanem mert nem volt elég fegyver, nem jutott mindenkinek, az ember néha-néha pihenhetett, a puska nem. Pihenés? Egy hét. Két nap a faluig, két nap vissza, de ez úgy volt kiszámítva, hogy sétáló embernek az egész hete ráment volna, így is csak három nap maradt. Első' nap: pihengetés, ház körüli szöszmötölés, beszélgetés a családdal, szomszédokkal - már azzal, aki otthon volt, aki élt. Egyik fia már nem élt, a másiknak pedig (Huang Van Duan jövendő' apjának) - a jelek szerint - nem sikerült szabadságot kapnia, hisz vagy négy hónapja megbeszélték az időpontot, ha sikerül. Nem sikerült. (És jó, ha csak azért nem jött, mert nem sikerült. Akkor nagyon jó... Majd néhány hónap múlva megint megpróbálkoznak, akkor talán összejön.) Másnap kihajtotta a család egyetlen kis tehénkéjét az erdőszélre, itt a szárazság ellenére, a félárnyékban meglehetős volt még a fű. Pipázott, s pipafejet faragott gyökérből, a tehén legelt - az életből minden percet ki kell használni. Arra gondolt, hogy holnap még megérkezhet a fia. Talán. És akkor lesz még egy napjuk együtt. Egy nap az végtelenül hosszú. A lövészteknőben. A lövészgödörben. Máskor meg boldog- ságosan rövid, szinte csak egy fecskecikkanás az égen. Ha nagyritkán együtt lehet egyetlen megmaradt fiával. Talán holnap. Esetleg... Egyszer csak vörös villanás az erdőszéli bozótosban. Azonnal észrevette, megszokta már, hogy mindenfele figyelni kell. Elhajította a készülő pipafejet, s botját kezébe kapva rohant a tehén felé. Akkor már az is horkanva bődiilt, s készült iramodni, csak még azt nem tudta, merre... De már ott is volt a tigris, biztosan, gyorsan, könnyedén, mint az álomban, mint a mesében. Már félig lerántotta a tehénkét, mikor a botütés érte. Ránézett az emberre, nem volt vele semmi dolga. Akire már ránézett a tigris - persze nem vasrács mögül -, az tudja, megáll a gondolat, kihull a bot a kézből, s csak egy van: futni. De Huang Van Duan nagyapja a tehénre gondolt - mert ha ez a kis tehénke is elvész, azt a család rettenetesen megsínyli -, és újra meg újra lesújtott. Talán kétszer vagy háromszor. Akkor a tigris elengedte a tehenet, és kénytelen-kelletlen az embernek fordult... A bot messze repült, és perc múlva Huang Van Duan apai nagyapja nem élt. (A vérző tehén most már tudta, merre rohanjon, de hiába ért haza, hiába ápolták, kenegették, kötözgették, harmadnapra kimúlt.)

Régebben, ha valakit elragadott a tigris, az egész falu felkerekedett, s a legjobb nyomolvasók vezetésével megkezdődött a hajsza. A tigrist utol kellett érni, meg kellett szorítani, be kellett keríteni. Nem volt könnyű. Néha hetekig, hónapokig is eltartott. Nem számított. Nemegyszer újabb áldozatokat követelt. Mindenki tudta, számolt vele. De a gyilkosnak fizetnie kellett!... Csak hát ez férfimunka volt. A férfiak pedig messze voltak akkor. Aki néha-néha megjött, szoros volt az ideje, így Huang Van Duan apjának is, aki egy héttel a tragédia után érkezett három nap szabadságra. Azonnal kiment az erdőszélre. A nyomokból, körülményekből és a fellelt tárgyakból pontosan maga elé tudta idézni a történteket. Szinte látta. Meghatottan gondolta: „Bottal ment a tigrisre. Az én öregem. A drága öregem. Tíz tigris bátorsága lakozott benne.”

Magához vette az acélkarmok felhasogatta botot, a kis kopott pengéjű faragókést és a félbemaradt pipafejet, ez utóbbit kendőbe takargatva tette zsebre, s elhatározta, mindig magánál fogja hordani, nem talizmánként, baljós ta524