Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Rákosy Gergely: Nyúltetem II.
a dadogó szavakon túl annak kell elmondania, amit ő érez — ha ez egyáltalán lehetséges. Huang Van Duan megkésett gyerek volt, legfiatalabb bátyjánál is tizenhárom évvel fiatalabb. Öten voltak testvérek. Anyai nagyanyja természetes halállal halt meg. Azt mondják. Tulajdonképpen nem volt semmi baja, csak elment az étvágya. „Nem tudok én már annyit enni, mint egy fiatal!” Ezt mondogatta. Unszolták. Hiába. Nap mint nap kevesebbet evett, egy csipet rizzsel, egy korty teával kevesebbet. Nem tévesztette el a fogyó napokat. A második hónap végére már csak feküdni tudott, felülni se, és beesett szeme furcsamód vidáman csillogott. De a hangja határozott volt. Ezt mondta: „Ma nem kell se rizs, se tea, semmi.” Aznap éjjel szép csendesen meghalt. Siratták, gyászolták, hát persze, hisz jó asszony volt, kemény, dolgos asszony, amennyi rizst életében elpalántált, kigyomlált, még elgondolni is szédület... de azért utána sem lett jobb, az a néhány falat rizs, az a néhány korty tea, kevéske cukor úgy eloszlott a nagy családban, észre se vették. Akkoriban a túlnyomó többségnek mindenből nagyon kevés jutott. Akkoriban?... Anyai nagyapja a franciák elleni harcban esett el Dien Bien Phu-nál, egy nappal a világraszóló győzelem előtt. (Kegyetlen a sors. Vagy kegyelmes?) Előző este még ezt magyarázgatta a lövészárokban: „Ha a franciákat kisöpörjük, márpedig hamarosan kisöpörjük, minden jó lesz, és minden lesz. Felvirág- zunk.” Apai nagyanyját két bújkáló francia katona megerőszakolta és agyonlőtte. Apai nagyapját tigris ragadta el, pedig az ilyen eset akkoriban már ritkaságnak számított; a háború a tigriseket is felfalta. Régebben általában úgy lett emberevővé egy tigris, hogy valamiképpen megnyomorodott. Szemfogait kilőtték, lábát csapda törte, vagy idő előtt elvesztette anyját. Ez utóbbi a legnyomorúságosabb megnyomorodás. A kis tigris még nem elég erős, még nem elég gyors, és még nem tud mindent, amit az életben maradáshoz okvetlen tudnia kellene. Amit el tudna fogni (vízibivaly, vaddisznó), ahhoz nem elég erős, amit le tudna győzni (szarvas, antilop, nyúl), ahhoz nem elég gyors. Ki- látástalanság. Békák, pockok, gyíkok, örvösmedve zsákmányának cafrang maradékai - ezeken tengődik. És akkor egyszer útjába akad egy tarajos sün, nem gyors, nem erős, kívánatos falat. (Anya nincs, aki morrantson: „Vigyázat, hé, vigyázat!”) A kis tigris rácsap a sünre (és még szerencse, ha csak egy mancscsal), és máris üvöltve ugrik vissza. Mancsában több tucatnyi araszos tüske. Vinnyódó kínlódással teli napok (hetek, hónapok?) következnek. Tüske kihú- zogatás foggal. Némelyik kijön, némelyik beletörik. Amelyik beletörik, lassanként begennyed, a tigris véglegesen megnyomorodik, s ettől kezdve már a gyík, a pocok is túl gyors neki ahhoz, hogy elkaphassa. Marad az ember, aki még egy háromlábú tigrisnek sem ellenfél, ennek felismerésére a kínzó éhség előbb-utóbb rákényszeríti. És így tovább... (Hol az ok, a tarajos sün tüskéiben, a kis tigris mamlaszságában, vagy a puskagolyóban, amely végzett a tigrisanyával?) Ám Huang Van Duan nagyapját nem beteg tigris ragadta el, ez a nyomokból kiderült. Úgy látszik, a háború minden eddigi szabályt és tapasztalást felborított, a szarvasok, antilopok, vaddisznók, de még a tarajos sünök is vészesen megfogyatkoztak. A katonák minden moccanót lelőttek, leszúrtak, agyonbunkóztak, még a kígyót is megsütötték, a tarajos sün kövérkés húsa 523
