Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Írottkő Stúdió
VIII ÍROTTKŐ STÚDIÓ tőlem, és így nem vehettem ki arcvonásait, beosontam az udvarra, vigyázva, hogy minél csendesebb legyek. Aranyos volt. Melléültem a billegő sámlira. Gyors, szinte ideges mozdulatokkal fejezte be a vázlatot. Figyeltem, ahogy felvette a földről a különféle színű krétákat, és a táskájába rakosgatta őket. Miután összeszedte cókmókját, megkérdezte:- Indulhatunk? Minden egyszerű volt. Éjjel a városban sétáltunk, és úgy beszélgettünk, mintha már régóta ismernénk egymást, pedig most találkoztunk először a hosszú évnyi magány után.- A haza ott van, ahol jól érezzük magunkat - mondta többször aznap este a lány. A nappalokat és az éjszakákat is együtt töltöttük. Végigjártuk a kis kápolnákat, ő sokáig nézte az ikonokat, és hosszú előadásokat tartott a mesterekről és a festőiskolákról. Nagy bazárba mentünk, együtt vásároltunk ennivalót, árusokkal alkudoztunk, ölelkezve feküdtünk a Prespani tó partján, figyeltük a maszatos szájú rajkókat, a kóbor kutyákat, a világ városairól és kedvenc könyveimről beszéltem neki, parkokban ücsörögtünk, hajnalonként gyümölcsösbe lopakodtunk, és olyan szenvedélyesen loptuk az éjszakától még hűs almákat és barackokat, mint egymás ajkáról a csókokat. Minden pillanatunkat a közelség és a gyengédség itatta át. Önkívületben éltem. Csak elaludni nem mertem... Ezt hetekig halasztgattam. Nem siettünk. Lassan utaztunk Tbiliszi felé. Georgina meséiben én már többször jártam ezeken a vidékeken. Macedónia-Görögország-Ukrajna-Grúzia. Minden országra úgy emlékszem, mint egy képre: zöldellő rizsföldek, Macedónia erős színei, görög hegyek ködös csúcsai, birkasajtot kínálgató parasztasszony, fekete-tengeri partvidék, szőlő- és narancsültetvények, és végül a Grúzia fölötti derült égbolt. Georgina kézen fogott, majd a várost övező hegyek felé vezetett.- Itt kereszteltek meg, akárcsak őseimet és a... A templom üresen fogadott. A lépteinken kívül az egyedüli nesz a viasz sercegése volt. A hosszúkás arcú szentek némán figyeltek a falakról.- Gyertyát gyújtok a szerencsénkért - suttogta -, utána bemutatom a családomat. Ezen az éjjelen, kimerülve a szerelemtől és a fárasztó úttól, elaludtam. Egy halom régi, szemétből kikotort rongy takarta testét. Németországban a harmadik évezred kezdete számára nem hozott kedvező szociális biztonságot, bár a rádióban és a tévében ezt ígérték. Nyugodtan várta, hogy álomba szenderüljön, s egy melegebb, kényelmesebb helyen ébredjen fel. Leipzigben havazott. A hajléktalanok, akikhez társult, alkohollal melegítették megukat, és ellentétben Kumarral, ők féltek a hideg éjszakától. Tudták, közülük nem mindenki éri meg a reggelt... A következő napokban még nagyobb hidegre számítottak, mivel a világ egyik részén általános felmelegedést, a másikon lehűlést tapasztaltak. A városvezetés elrendelte a Leipzigi Vöröskeresztnek, hogy írja össze a hajléktalanokat és viselje gondjukat, amennyire azt a sportcsarnokokban és lerombolás előtt álló épületekben lehet. Egy ápolónő mérgesen kiáltott az éppen alváshoz készülődő Kumarra, utolsó lakhelyének címét kérte tőle. A fiú egyszerűen vállat vont. A felesége hatalmas orrán ékeskedő, nagy, szőrös bibircsók csupán külsődleges jele volt gonoszságának.- Na most hol lébecoltál és mit csináltál eddig? - sziszegte a hárpia.- A saját létezésemről álmodtam - válaszolta nyugodtan az ősz hajú Kumar.
