Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Rákosy Gergely: Nyúltetem I.
sokan. Ki ezért, ki azért. Homlokegyenest ellenkező ezértek és azértok. Általános szanatórium, szimulánsokkal, igazi és képzelt betegekkel. Voltak persze köztük elsiratásra érdemesek is. Például Lián Iván. Története rövid és tragikus. Jó költőnek, sőt nagy költőnek indult. A nagy költőség határvonalát minden bizonnyal el is érte. A határvonal egy kis ér. Ott állt a parton Lián, és azt gonodlta: ,Átlépem, nem is kell ugornom!” Boldogan nézte a vizet. Képzelete elragadta Adyval az óceánig. A felszínen medúzák bájoló ringása... Hazament, verset írt, jó verset, a versben szerepeltek a medúzák is - egy hasonlat erejéig. Másnap újra ott állt az ér partján. Egy ugrás - na nem az éren át - s máris ott lebegett a medúzák között a tengeren. Jól tudta, hogy a csalánozó tapogatóktól óvakodni kell. Sok mindent tudott már. Utánanézett. Tudta, hogy a Hydrozoa és a Scyphozoa osztályok medúzái között lényeges a különbség. A Hydrozoákon úgynevezett fátyolt találunk, és a test párkánya alatt egy ideggyűrű fut körül. A Scyphozoákon mindez hiányzik. Liánt a továbbiakban ezek nem érdekelték. Egy medúzának legyen fátyla! Hogyan lehetne leírni különben: menyasszony medúzák fátyla leng az árban? Fátyol nélküli medúzák kikapcsolva. Hogy a vőlegény medúzák fátyla ugyanúgy leng? Kikapcsolva. És mindez még nem lett volna baj. Az sem, hogy Lián Iván közben már maga is egy kicsit elmedúzásodott. Átfátyolosodott. Átmenyasszonyosodott. Lebegett. Színesedett. Foszforeszkált. Érezte, hogy ujjain - tapogatóin - csalánsejtek buijánzanak... Semmi vész. Született két medúzás verse, egy a tengerről a medúzákkal, s egy a medúzákról a tengeren. Baljós előjelekről még szó sincs, hisz nagy a tenger és sok a medúza. Abban sincs semmi különös, hogy Lián Iván teste mintha egy kissé megkocsonyásodott volna, meg nem is nagyon lehetett ezt észrevenni, és különben is: fő, hogy a lélek szilárd maradjon. A baj akkor kezdődött, mikor Lián elhatározta, hogy egy kicsit lejjebb is körülnéz. Először csikóhalakkal találkozott. Liánt megragadta fura, oldalazó úszásuk, lovacska fejük, fogódzásra is alkalmas majomfarkacskájuk. Majomlovacskáim, e címen verset írt róluk. Nem volt rossz vers. Ez sem lett volna baj, de Lián most már egyre lejjebb és lejjebb merészkedett. Papagájhalak. Delfinek. Remeterákok. Tengeri rózsák, -sünök, -liliomok, -uborkák. Dárdaszerű barra- kudák századai, ezredei. Heringrajok milliói. Egy-egy mogorva, kosárszájú sziklasügér. Lyukakból kitekintgető kobrapofájú morénák. Makrélacsapatok. Elegáns kardhalak. Macskacápák. Sásként ingó-lengő csőlakó angolnák. A még sekély meder homokjában lappangó tüskés ráják. Pörölycápák. Méltóságteljesen szárnyaló, hatalmas, de ártalmatlan ördögráják. Tonhalak. Lepényhalak. Kékcápák. Tigriscápák. És kardszárnyú delfinek, melyek elől még a legvérengzőbb cápák is kitérnek. Ha tudnak. Mert a kardszárnyú delfin gyorsabb és erősebb, mint a leggyorsabb és legerősebb cápa. A kardszárnyú delfinek elől még a bálnák is kitérnek. Kivéve az ámbrás cetet. O nem tér ki. Rá se köp a kardszárnyú delfinre. Nem ellenfél. Bezzeg a kardszárnyú delfin húzza a csíkot. Feleslegesen. Az ámbrás cet így is, úgy is elkaphatná - ha akarná. De nem akarja. Neki a kardszárnyú nem méltó ellenfél. Neki ebben a régióban, ahol a kardszárnyú él, nincs ellenfele. 0 itt csak úszkál. Erőt gyűjt. Lazít. Felkészül - akár egy igazi küzdő sportoló - író - az új élet-halál harcra. Semmit nem lehet tudni előre. Semmit nem lehet biztosra venni... Aztán eljön a nap. Teleszívja tüdejét levegővel, és egy gyorsvonat sebességével indul a lenti-lenti régiókba - sok ezer méter mélyre -, ahol váija őt a méltó ellenfél: a 468
