Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Száraz Miklós György: Corral del Carbón

edény. Meg a ,jnesa de Camilla”. A szoknyás asztal. Vastag abrosszal van leterítve, ami körben, éppen mint egy szoknya, a padlóig ér. Az asztal alatt tartja a parázs melegét.

Amikor még nagyon-nagyon-nagyon picike kislány volt, meséli tovább Mari Carmen, sokszor sétált erre a nagymamájával, és emlékszik rá, hogy még akkor is árulták a Corral del Carbónban a szenet. Szénportól feketéllett az udvar, fekete cipó'nyomok foltozták a kapu előtt az úttestet. A nagymamája azt mesélte, hogy valaha „antigua Alhondigá”-nak, régi magtárnak nevezték a épületet. Különben meg két-háromszáz évvel ezelőtt, főleg Űrnapján, vallásos színielőadásokat is tartottak benne.

Itt a karavánszerájban és a környékén ijesztő dolgok történnek velem.

Első alkalommal, amikor még nem tudom, mi ez az épület, letámad a bejáratnál egy rongyos koldus. Az Alcaicería, a régi bazár felől ballagok, véletlenül veszem észre a nagy, patkóíves kaput. Mennék befelé, amikor a hatalmas, nyitott kapu mögül rámront. Rongyos, mint egy gályarab, koszos, mint én magam. (Egész délelőtt a Cartuja kolostor alatti, kaktuszokkal és agávéval benőtt domboldalon, s a Sacromonte barlangjai körül kószáltam.) Nincs nálam egy fillér sem. Egyáltalán, semmi sincs nálam. Mutatom neki, hogy egy szál rövidgatyában, trikóban, szandálban vagyok. Nem hatja meg, ordibálni kezd, rothadó fogai közül csúfondárosan ölti rám a sárga nyelvét, hadonászik, hörög, égnek fordítja a szemét, horgas ujjával, fekete körmével a szájára mutogat, majd váratlanul a porba hanyatlik. Nem tudom, mit csinál, hűdötten figyelem, ahogy a lábaimnál hentereg, és csak akkor fogom menekülőre, amikor látom, hogy strucckarmokhoz hasonló, fekete ujjaival felmarkol a porból egy követ, s zokogva megkísérli hozzám vágni.

A következő alkalommal óvatosan araszolok befelé a patkóíves, nagy kapu alatt. Résen vagyok, készen rá, ha kell, elinaljak. Koldusom nem mutatkozik, ám a nagy, kopár udvar irányából feltűnik egy malac. Mit csinál ez itt? Egyedül. Talán a kútra jár? Mint én magam? Vagy itt dolgozik a gazdája? (Akara- vánszeráj kamráiban ma idegenforgalmi-, utazási- és jegyirodák, apró műhelyek és boltocskák működnek.) Ügyet sem vet rám, szó nélkül elkocog mellettem. Látom, hogy mint a kutyák, nyakörvet visel. A kapun kiérve jobbra fordul. Nem állom meg, hogy utána ne pillantsak. A szűk utcában jobbra, talán húsz méterre lehet a Palacio de Abrantes épülete. Az Abrantes-palota. Nem tehetek róla, ha meglátom, nyomban agyamba tolakszik a közhely: kovácsolt, szegecses, vaslemezes nagy kapuján vajon hány caballero lovagolt ki hajdanán, hogy elinduljon az Újvilág felé? Emiatt gyanút is fogtam egyszer, hogy csak nem valami sugallatféle volna? Talán itt, ebben a régi palotában lakott volna Dona Ana Teresa? Be is mentem Susanával; kiderült, a Nueva Acrópolis spanyol egyesülete működik benne. Ha már ott voltunk, átböngésztem a kis könyvtárukat. A malac most ott kocog a csukott, hatalmas kapu előtt, aztán eltűnik a judería (a hajdani zsidó negyed) helyén húzódó Santa Escolástica felé.

Más alkalommal, amikor már azt hiszem, minden rendben - bejutottam, az udvar üres, sehol egy lélek -, elkezdem szertartásos pancsolásomat a kút- nál... Kezet mosok, arcot mosok, lehúzom, megnedvesítem a trikómat, lehajolok, tarkómra, fejemre pocskolom a csordogáló, hűs vizet. Valamelyik lábfejemet mosogatom éppen, amikor megérzek valamit. Hátrapillantok. Ali baba és

460