Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Száraz Miklós György: Corral del Carbón

sóin sosem tudták a követek, hogy merre járnak, mi következhet az újabb terem, liget, oszlopcsarnok után, így hát ha némelykor itt-ott egy-egy selyembe és bársonyba öltözött, drágaköves karszékben gubbasztó, méltóságot sugárzó alakba, testőrkapitányba vagy kamarásba botlottak - s a rendezés lényege volt, hogy botoljanak -, hát biztos, ami biztos, rögvest hasra vágódtak. A kalifa természetesen a palota legeldugottabb zugában tartózkodott, szerzeteshez illő, kopott ruhában, törökülésben ült, előtte nyitott Korán, keze ügyében meztelen kard.

Komoly lélekerő kellhetett ahhoz, hogy ilyen bevezetés után egy követ híven merje tolmácsolni urának erőszakos vagy pökhendi üzenetét.

Volt itt minden, amit az akkori világ ismert. Színes, ragyogó mázas fazekasság, arannyal-ezüsttel berakott, cizellált toledói fegyverek, híres córdobai bőrösök, selyemszövő takácsok. Zenészek, hangszerkészítők, mesterszakácsok, fogkrém, arcpor, haj- és bőrfestékkészítők. Andalúzia IX-X. századi nagyvárosaiban a mai értelemben vett divattervezők, fodrászok és manikűrösök, szépségszalonok, divatszabászatok és lakberendezéssel foglalkozó irodák működtek. Nem véletlen, hogy éppen itt tanyáztak a kor messze földön leghíresebb parfümkészítői is.

Derű, virágillat, lovageszmény, fennkölt szerelem, mély gondolkodás - és persze fegyverek, kiontott vér, kínhalál.

,fíétélű véres kard olyan, mint egy patak, / két oldalán anemónarétek virágzanak." - olvashatjuk egy arab ódában.

Nem kevésbé festőiek, erősek és megdöbbentőek a toledói Abú Tammám ben Rabbáh sorai sem: „A holtak kavics meg kő gyanánt szerte fekszenek, / s belükből, csontjaikból keselyhad lakmározik, / a véres falástól úgy vöröslenek ők, akár / öreg nők, akik hennázni szokták gyér fürtjeik."

Córdoba 1236-os és Sevilla 1248-as eleste után ennek a színes, nyitott kis birodalomnak egyetlen örökösévé Granada lett.

És most egy fenségesen komor kép.

Ez már a reconquista utolsó előtti felvonásának egyik záróképe.

1251-et írunk. Három évvel Sevilla visszafoglalása után, valahol Aragónia és Katalónia határvidékén, Léridától keletre, sziklás, kopár, borzongató hegyszorosban, a „Magány Völgyé’’-ben (Vallis Solitudinis) járunk. Éjszaka van, amikor Vallbona kolostora elé hosszú gyászmenet érkezik. (Némely források szerint esős és szeles, vigasztalan az októberi éj.) A koporsóban I. Jakab ara- gón király felesége, Árpád-házi Jolánta, vagyis a katalán-provanszál mese, az História de la filla del rey d’Ongria szépnek és kedvesnek mondott Yolanda (Violanta) királyleánya nyugszik.

Ki volt hát Yolanda?

A választ tudjuk: II. András magyar király leánya, thüringiai Szent Erzsébet féltestvére.

„Viva l’amor,

Viva l’amor del rei d’Hongria Viva Vámőr!"

Talán András volna a katalán népdal szerelmes magyar királya? Ezt nem

458