Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Száraz Miklós György: Corral del Carbón

bábán duruzsolt a teáskanna és pusmogtak a kereskedők. Mintha bölcsődali hallanék, olyan andalító volt a szundikálás.”

Titus Burckhardt írja „Kristályparadicsom”-ában, hogy ahhoz, hogy egy régi kultúrát megérthessünk, elsősorban szeretnünk kell, szeretni pedig akkor tudjuk, ha örök és egyetemes értékeket is hordozott.

Az a hellenisztikus, arábiai, perzsa, berber, zsidó és persze keresztény- hispán ötvözetű kultúra, ami hét-nyolcszáz esztendőn át virágzott a mai Dél- Spanyolországban, s amit mór kultúrának nevezünk, bővelkedhetett értékekben, mert még romjaiban, maradványaiban is szerethető.

De mi is volt valójában ez a muzulmán, keresztény és zsidó közösségek (a szent könyv embereinek) hosszú, békés együttéléséből életre kelő mór kultúra? Honnan keveredtek ide a messzi Nyugatra, a Guadalquivir, a Genii, a Darro partjára, a hófödte Sierra Nevada lábához, honnan és mikor jöttek arabok, berberek, zsidók?

Messze kell mennünk a térben, messze Keletre.

A Mohamed próféta 622. évi /lecfesraj ától (nagy futásától, vagyis Mekkából Medinába költözésétől) és 632-ben bekövetkezett halálától számított száz esztendő az iszlám fergetegesen nagy időszaka. Az arab területi hódításoknak és az új vallás terjedésének hihetetlenül gyors periódusa. A VIII. század közepére az Omajjádok birodalma Kazahsztántól az Ibériai-félszigetig, Marokkótól Indiáig terjedt. Mégis, amikor 750 körül Khorasszánban a Próféta egyik leszármazottjának, Abbásznak hívei fellázadtak, az Omajjádok védelem nélkül maradtak, s Abbász baljós fekete lobogó alatt harcoló hívei lemészárolták őket. Az Abbászida birodalom központja pedig már nem a hatalmas, kozmopolita, vagyis sokféle vallásnak és etnikumnak helyet adó császárváros, az Omajjád Damaszkusz, hanem a sivatagi porfészekből pompás székvárossá növesztett arab (és csakis arab!!) Bagdad. A VIII-IX. század fordulója az Abbászida fénykor: az Ezeregyéj csillagfény-ragyogású időszaka ez, mesés és mesésen gazdag világ, a Harun al-Rasid és al-Mamún kalifák nevével fémjelzett csúcspont.

Az Abbászida leszámolást egyetlen Omajjád herceg, Abd ar-Rahmán élte túl, aki a babiloni Eufrátesz partjaitól egyenesen Európa nyugati végeiig, a Guadalquivir folyóig szaladt. 756 körül alapította meg Córdobában az Omajjádok maradék kis birodalmát, mely előbb emírség volt, majd az Abbászida birodalom széthullása után - függetlenedve a Mekkától és Jeruzsálemtől Egyiptomon át Marokkóig nyújtózó Fátimida kalifátustól a X. század közepe táján maga is kalifátussá lett.

És a Córdobai kalifátus pompája vetekedett Bagdadéval.

Már III. Abd ar-Rahmán emír (majd kalifa) és utódai uralkodása idején, tehát a X. század közepétől a XI. század elejéig tartó évtizedekben is Córdoba mintegy százezer lakóépületében körülbelül egymillió városlakó élt. Hatalmas mecsetek, hideg- és melegvizes fürdők, mesés kerteket magukba foglaló paloták, csodálatos közkertek érték egymást Al-Andalus városaiban. A nagyobb települések házaiban víz csobogott a római belső udvarok {átriumok) mintájára megépített zárt kertekben. (Ezek a belső udvarok az elődei az arab kerteknek is, melyek viszont a máig létező spanyol patiók - és granadai carmenek - mintáivá lesznek.) Córdoba, Sevilla, Málaga, Granada, Toledo, Almería kővel burkolt, csatornázott, esténként kivilágított utcáit rendszeresen takarították, a tereken itt is, ott is közkemencék működtek, ahol a szegényebbek is kisüt451