Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Beke György: Cserna vizén zúg a malom
ját, anélkül, hogy szakmájának egyetlen kifejezését a főiskolán anyanyelvén hallotta volna. Beszéltem olyanokkal, akik nem is hitték, hogy léteznék magyar műszaki nyelv, mikor a diktatúra korszakában néhányszor a középfokú szakmai iskolákban bevezették a műszaki tudományok oktatását magyarul - nagyon rövid időszakok voltak ezek mindig a romániai oktatás történetében - a szakmájuk tanítására felkért magyar mérnökök a legtöbb helyen románul tanítottak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ismerték a magyar műszaki nyelvet. Nyelvvesztésünk Romániában - egyebek között - a magyar műszaki értelmiség szakmai analfabetizmusával kezdődött el. Valamikor 1945 után, a szétroncsolódott anyanyelvű iskolahálózat helyreállítása során Erdélyben, a Magyar Népi Szövetség megpróbálkozott azzal, hogy a Bolyai Tudományegyetem mellett, amelyen humán tudományokat tanítottak, magyar tannyelvű műszaki főiskolákat vagy legalább tagozatokat létrehozzon. Meg is indult a képzés, de csak almérnököké a kolozsvári Műegyetemen, illetve agrármérnökök oktatása a Mezőgazdasági Főiskolán, ugyancsak Kolozsvárott. Előbb a Műegyetemen, majd az agrárakadémián számolták fel a magyar tagozatokat. Olyan professzorok tanították ezeket a főiskolákon, mint az almérnökin Jenei Dezső, a neves szakíró, aki újabb meg újabb kezdeményezéseket tett az anyanyelvű műszaki oktatás visszaállítására — legalább a középiskolákban, vagy Kós Károly az agráregyetemen, az író és közéleti férfiú, akiről ritkán említjük, hogy a modern magyar építészet megteremtője volt. A kolozsvári főiskolán mezőgazdasági építészetet adott le. Nagymértékben hátráltatta az anyanyelvű műszaki képzés hiánya az ipari pályákra lépett magyarok előmenetelét, az erdélyi magyar gazdatársadalomban pedig egyenesen ijesztő visszaesést okozott. A két háború között mindegyik erdélyi magyar vallásfelekezet gazdasági iskolákat tartott fenn, a felnőtteket az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület kiválóan felkészült előadói avatták be a korszerű gazdálkodásba. Nem volt nehéz felismerni, hogy a cél éppen ez: az erdélyi magyarság boldogulásának meggátlása, a magyar fiatalok érvényesülésének elgáncsolása, ezen a módon is román nyelvű iskolákba kényszerítésük. A pártvezetés kitalálta a „magyarázatot” is, amit Ceausescu sűrűn hangoztatott: a szerszámok csak a munka nyelvét ismerik. Tehát egyáltalán nincs szükség magyar (vagy német) nyelvű szakképzésre. Ez az első látásra naiv jelszó mélységesen gonosz szándékot takart. Személyesen győződhettem meg erről, mivel egyik könyvem került miatta a cenzúra és megsemmisítés fogságába. Bosszantott az álnokság, amit a diktátor különösen az ipari üzemekben tartott gyűléseken ismételgetett, én a Brassói Lapokban a hetvenes évek elején rejtjelesen válaszoltam. Azért éppen Brassóban, mivel akkoriban vagy negyvenezer székely ingázó dolgozott a nagyüzemekben, megfosztva az anyanyelvű oktatás és az érvényesülés lehetőségétől. Belevettem írásomat a Magunk keresése kötetembe (Kriterion könyvkiadó, 1972), Munkásság és nemzetiség címmel: „A gépek valóban csak egyetlen »nyelvre« hallgatnak, a szakértelem nyelvére, de a gépek mellett álló munkás már nem gép, hanem érző-élő-gondolkodó ember, akinek anyanyelve, hagyományai vannak, nemzeti jellege van. És a gépet is jobban tudja kezelni tehát azon a bizonyos egyetemes »nyelven«, a szakértelem nyelvén jobban tud szólni a gépéhez, ha testvéri hangulatban érzi 433
