Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
Az ember így, az angyalhoz képest, a lét több tartományát járja be, sőt, az éber, a kétszer született az angyal végtelenségét is megismerheti, ennél fogva közelebb sorolhat az Úrhoz. Az esendőségével együtt, vagy talán éppen amiatt, ő a kedvenc teremtmény - az Atya e gyarlósággal olyan vonást vett birtokba, ami a teremtés előtt nem volt sajátja. Természetesen az angyal sincsen híján a döntés jogának, hiszen a Mindenható még az elektronoknak is megengedte, hogy eljátsszanak azzal, hogy egyszer hullámok, másszor részecskék legyenek, sőt, sajátos, a társukkal ösz- szetéveszthetetlen arcot viseljenek. Az esendőség, vagyis a hiba azonban már túl van az angyali szabadság korlátján. A Fényhordozó és később Szemjasza lázadásában éppen ezt a határt lépte át, ám ezzel — különös módon — kimerítette szabadságát, és örökre elveszítette... A tűzgyújtás roppant bonyolult mesterség, de el lehet sajátítani. Először, ha nekifog az ember, másodszor, ha belátja hozzá nem értését, és mielőtt elhamvasztaná az utolsó gyufaszálat, kifújja magát. Letelepszik a hucul pásztor időjárta karosszékébe, nézi a sárgásbarna hogyhívjáklepke röpdösését az izévirágokon az ablak előtt. Harmadszor, ha csak ül, és ül, és nem gondol a tűzgyújtásra, hanem csak a lepkére, a sárga virágokra, a csöndes napsütésre, amely derűsen árad szét a kerten, akár a remény. Nos, ekkor, az idő előrehaladtával, lassacskán elpárolog belőle az engedetlen dolgok iránti gyűlölet. Az, amitől túlmozgásos szokott lenni. Nem is igazán ő, mert magától jár a szája, keze-lába, gondolatai összegabalyodnak. Az elszabadult tagok egyre vadabbul tombolnak, indulatokat izzítanak, perzselik a tüdőt, az agyat, a szívet. Bensőjében egy pirinyó magocskája kétségbeesetten iszkolna a tűzvész elől - talán ez volna ő? -, száműzött a tulajdon lényében. A filmek, a plakátok, az újságok mind arra biztatták a lakosságot, hogy őrjöngjön. Vesse alá értelmét a belek, a mirigyek, az enzimek háborgásának. Legyen tébolyult. Crazy! Satan’s! Vipera! Vicsorogták egymásra a sapkák, a pólók, a tetoválások a sétatéren, a vanília illatú cukrászdákban, odahaza, a vacsoraasztalnál, az ágyban. Akinek még maradt egy idegszálnyi kapcsolata az eszével, az időben elrohant hazulról meccsre, koncertre a Veszett Lila Tigrisek vagy az Őrjöngő Zöld Ördögök közé, és ott tört-zúzott, ütött-vágott. Ha fegyver akadt a bezsongott hapsi keze ügyébe, bizony elsütötte. S ha valaki a golyó útjába állt, az magára vethetett. Bőszült a bőszültet irtotta, vagy a „lehetséges őrjöngőt”, amire a hatóságok rábólintottak: fogynak, fogyo- gatnak a problémák. A hogyhívjáklepke barát. Lebben, ringatózik az izévirág szirmain, röptében kicselezi a micsodafű hosszúra nőtt szálait, s türelmes szemlélőjét megajándékozza egy szívet hasító villámocskával: minek átkozni a meggyulladás- tól elzárkózó ágakat? A kurva anyjuk emlegetésétől talán lángra kapnak? Ha üvölt, ugrál és megtapossa őket, attól lesz teája az „emberemnek”? De jobb a teát és az emberemet is kihagyni a gondolkodásból, maradjon csak a pille, meg a sárga virág. Lángvirág? Gyertyalángvirág? Látott egyszer - már azután, amikor kiment a villany a világból - étolajmécses fölött lángra lobbanó lepkeszárnyat. Szempillantás alatt elhamvadt, a kövér potroh hiába 417
