Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva

Személyesen akart végére járni a kérdésnek. Előbb azonban biztonságba helyezte készleteit. Értékes konzervjeit, palackjait kis egységekben rejtette el a fészer különböző pontjain, szemetet halmozott rájuk, drótokat, szerszámokat — ily módon hasznát vette a teodolitnak, a tévének, a számítógépnek, a vér- nyomásmérőnek, meg a többi csúcstechnikai kacatnak. Saját épségéről is gondoskodott: golyóálló mellényét éjszaka sem vette le, és csak hajnalban merészkedett ki a kertbe, amikor föltételezése szerint Decibella Tonna Donna húzta a lóbőrt. Sísapkát húzott az acélsisakra, zsebre vágta revolverét, rumos flaskáját, így indult földeríteni.

Természetesen azt a két embert kereste, akiket Decibella cukrászoknak nevezett, s akiktől lázálmok gyötörték, talán éppen azért, mert titokzatos asz- szonyi vonzereje nem fogott rajtuk.

Rábukkant ő is a kaptárakra - a méhek még szunyókáltak - majd a szőlőlugasra. A kicsi asztalkán türelmesen várakozott az ezüst tányér, rajta a négy kristálypohárral, s a poharak között a metszett palackkal - a hajnali harmattól frissen és lágyan csillogtak. Erős kísértésbe esett, hogy vegyi rumját valamelyik kristálypohárból kortyolgassa, már ki is nyúlt az egyikért, aztán inkább a másikat vette volna el, vagy mégis inkább a harmadikat kellene? A kecses üveg kelyhecskéket semmi és senki nem tiltotta tőle, sőt, egy belső hang biztatta: nosza! Mire halkan megszólalt egy másik, az a bizonyos száraz és tárgyilagos: a magadét vedd el! Ettől visszahőkölt. Eszerint a négy közül az egyik az övé volna? Neki itten pohara van, helye, itt számolnak vele? Kik? Miért? Mióta? Leguggolt, s anélkül, hogy megérintette volna a kristály-csendéletet, közelről megvizsgálta. A poharak alakra azonosnak mutatkoztak, mintára hasonlónak, ám a vésett indák, szirmok, állat-körvonalak mindegyiken másként és másként kanyarogtak - egyformák voltak és különböztek, akárcsak az emberek. Gondolkodnia kellett. A művelet alkoholt igényelt, elővette hát a butykosát, s némi vacillálás utána meghúzta. Jobb a békesség. Körülnézett. Sehol senki. A madarak lelkesen végezték reggeli tornájukat az ágakon, elegáns darázs érkezett szőlőszemet kóstolni, a földön egy mókus mogyorót válogatott: a jókat maga elé halmozta, a rosszakat a háta mögé hajította. Honnan tudja szinte első érintésre, hogy melyik lyukas? O biztos rögtön kiválasztaná a maga poharát.

Észrevette a naptárat az áthúzott szavakkal, közöttük a teljesen összesatírozott legfontosabbal. Sejtette, hogy ki tehette, mire elméje rögtön visszatért ahhoz az egyetlen kérdéshez, ami érdekelte.

Vágyakozásának jelzőjével a legteljesebb mértékben meg volt elégedve: iszonyatosan. Tényleg úgy. S a lugas padján hátradőlve elgondolta a számára rendelődött asszonyt, valahogy kecsesebbnek találta, derűsebbnek, és ha nem is illatosnak, de kevésbé szagosnak, vagyis lényének szélsőségeiből valami kevéske leolvadt abban a képben, ami őbenne élt a nőkről, s képzeletében a Decibeliáról gyűjtött benyomások edényeként szolgált. Rögtön tudta persze, hogy becsapja magát. Decibellának esze ágában sincs a többi nőben föloldódni. O túltesz a hisztérikákon, a kentaur-szagú amazonokon, az elmúlt feleségek és ágyasok hadán: ő foglalja magába a többit. Ez volt benne a legiszonyatosabb, ez az ellentmondást nem tűrő hatalmi őrület, amely a sajátján kívül másnak a létezését sem tűrte el. Mindent elsöprő egója szemszögéből nézve föl sem merülhetett, hogy modora, mosdatlansága, tombolása bárkiben ellenérzést

413