Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
hét, a lapokat összefűző spirálban ceruzacsonk. Tintaceruza. A végén madzag, innen a spirál drótjához kötve, amonnan a ceruza nyakába vágott horonyba. Levette. A dátum vagy százhúsz év előtti időt mutatott, a papír mégis frissnek hatott, enyhén megnyirkosodott a párás levegőtől. Fogalma sem volt, hogy milyen hó hányadika lehet, szerda-e, péntek vagy vasárnap. Úgy határozott, hogy augusztus 3-a legyen és szombat. Visszament a lap tetejéig, hétfőig, s írta: földrengés. Sötét. Sáreső. Eső. Víz. Cukrászok. Apám. Kihúzta a földrengést, majd a sötétet, a sáresőt, az esőt, a vizet. A vizet újra leírta, kihúzta, leírta, kihúzta. Furcsa kép alakult ki működése nyomán: alul-fólül áthúzott szavak, a két hasonló, egyenként mégis különböző ábracsoport között egy tisztán maradt szó: apám. Haragosan átfirkálta, megnyalta a ceruzahegyet, egészen addig kente-dörzsölte, amíg teljesen be nem satírozta. Akkor szemügyre vette művét: a kép közepén üvöltő, feketés-lila folt. Harsányabb az előbbi állapotnál. Az apám szó ugyan láthatatlanná vált, de ő tudta, hogy ott kacskaringózik érintetlenül a fényes tintaceruza-kenet alatt. Éjszakára magához rendelte a professzort. Kiment hozzá a fészerbe és be- cibálta a házba.- Itt a puska, nesze. Itt üljél a valagadon, és hajönnek a (4 szó) cukrászok, lőjél! - Magához ölelte a térdét, magzatként kucorodott a pad maradékára, de akárhányszor elszunnyadt egy pillanatra, azonnal fólriadt. — Apám! Apám! - sikoltotta, rángatta, lökdöste a professzort - miért nem lősz, te baromállat? Itt voltak, megint rámjött mind a kettő, nem láttad? Vak vagy, az anyád (15 szó)? Reggel tündöklő napfénytől izzott a szoba.- Húzd be azt a (2 szó) függönyt, húzd be, te (4 szó), mert agyonlőlek! - Marie-Therése talpával rugdalta a professzor oldalát. Bizony elnyomta őket a buzgóság. A professzor ledöndült a padlóra puskástól. Ugrott az ablakhoz, de a behúzandó függöny nem volt sehol, helyette rozzant zsalugáter az üvegen túl. Először tehát ki kellett nyitnia az ablakot, hogy hozzáférhessen. Marie- Therése ettől még jobban üvöltött és átkozod ott, hogy kiégetik a szemét, szenvedett ő már annyit, amennyit egy állat se bírt volna ki, most a szeme világa kell, tessék, vigyék, hohó, nem adja, azt már nem, ha beledöglik, akkor sem adja. A zsalugáter léceinek legalább a negyede hiányzott: az általános tündöklés fénylándzsákká, kardcsapásokká, lövésekké hasadozott, a bútorokon lángok lobbantak.- Vessél rá pokrócot! A pokrócon Marie-Therése terpeszkedett, a professzor a törülközőt terítette az ablakkeretre, s úgy csukta be.- Nem bírom! Van, amihez egyszerűen már nincs treksitem ebben a (14 szó) életben! - Levetette magát a földre, öklével dörömbölt a padlón és visított. Amikor ellankadt, sírt, nyögött, szélesen tertyedő testének lágy anyagai lötyögtek bőrhuzatukban. Egyszer fólüvöltött: (14 szó). A férfi kiment. A ház oldalában fölhalmozott tűzifából szárazabb lécdarabot választott, s ahogy egy csángó asszonytól látta gyerekkorában, for406
