Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva

Szakadt az eső és sárkányként morgott az ég, zúgott, villámok robbanása helyett tankok és kamioncsordák vonultak odafónn, elveszett nagyvárosok morajlása visszhangzott, egybezubogott millió tévékanális zagya.

Éhség gyötörte, viszketés, még inkább szomjúság. A szétázott idő meghatározhatatlan, de nyilvánvalóan rettenetesen sokadik órájában a bal kezét- kevésbé sajnálta a jobbnál - kiküldte a gubóból. Marka rögtön megtelt különös, édes csapadékkal. Régen olvasott cikk jutott eszébe, amiben a szerző arról értekezett, hogy a folyó alsó folyásánál merített vízminta életuntán plottyan, hullámai lusták, alig várják, hogy elmosódhassanak, viszont a forrásánál merített csöpp robosztus erővel csapódik le, gyűrűi élesek, ruganyosak, elevenek. Ez a víz szinte pezsgett a szájában. Még bajuszának szőrszálai között is.

Éhsége elcsitult. Ezüst palackocskájáról megfeledkezett.

Elaludt, fólébredt, elaludt. Almában-e vagy sem, anyja méhére gondolt. Talán ott is sötét lehetett, annak kellett lennie, mert külső fény oda aligha juthatott be, de hogy tényleg sötét lett volna, arról a legkevésbé sem volt meggyőződve, sőt, lassacskán olyan érzés érett benne bizonyossággá, hogy annál fényesebb helyen azóta sem fordult meg.

Egy alkalommal tejtavat álmodott. A kerek tóban örvénylett a tej, valami lebírhatatlan erő kimért, magabiztos nyugalmával. A körbefutó fehér hullámokat feketésvörös vércsíkok választották el. A parton oroszlánok és bárányok készültek inni, ki-ki természete szerint, de mire lehajoltak a maguk italáért, a másiké csapódott a szájukhoz.

Később ismét anyja méhének fényében fürdött - e fényről a szíve tudott igazán. Hiába meresztette a szemét, az csak a magzatburkot vagy a méhlepény körvonalait látta volna, ha cselleng ott elég foton a színek és formák küldönceiként. Nem csellengett. Szemébe egyetlen egy sem hatolt be, fekete tintában, ha meresztené, ott volna ilyen koromvilág. Mégis derengett. Ez a fény nem sugarakból állt, nem vetett árnyékot, iránya-forrása nem mutatkozott sehol, egyszerűen szétáradt, mint a boldogság. A hasonlat önkényesen tolult föl: valószínűtlen, hogy valaha is megkóstolta volna a boldogság ízét

— az élet élvezet, a boldogság lila mese - mégis, nálánál természetesebb és egyszerűbb összevetés elképzelhetetlen.

Hogyan lehetséges bármit is nem a boldogsággal mérni?

Egyszer a fény sárga pitypangtengerré sűrűsödött, amiben itt-ott friss orbáncfüvek virítottak, ám hamar bámulni kezdtek és elszáradtak. Burján ütötte föl a fejét, horgas tövisű bogáncsnak készülő lila virágokkal. A földön molyhos, hosszúkás hurkák hevertek: talán fenyőtobozok, talán foszladozó patkánytetemek. Ürülék? Imitt-amott elszáradt fenyőcsonkok meredeztek. Önmaguk fejfái. Némelyik hosszú szilánkokra hasadt, mások megper- zselődtek. Éppen ideje lett volna, de a szanaszét virító szamóca sehol sem hozott gyümölcsöt, a kokojsza se, a málna se, és a szederindán a millió apró tüske ütközött termés gyanánt. Fenyőgallyacska moccant, s a szeder tövéből varangymintás öltönyében szöcske vagy sáska vetette magát a levegőbe, rövid szárnya kinyílt, narancsszín villant alóla - tarka vekkerként berregett tova. Idejében, mert férgek özönlöttek elő, apró, arasznyi viperák, a távoli patakcsobogás süvítéssé durvult. Lelke összes erejével fölébresztette magát.

402