Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
A fényt kereste, nyitotta a szemét, csukta, mindenütt pokoli sötétet talált. Szélvihar tombolt - odakünn? Idebenn? Amikor kissé megnyugodott, visszaaludt volna, hogy a fénybe hulljon ismét, de belehasított a rettegés, hogy a férgek közé zuhan. Aztán végül mégis elengedte magát, annyira vágyott a fény után, s megértette, hogy sehogy máshogy, csak tiltakozó akaratának fölszámolása révén juthat bele vissza ismét. Anyját látta, ragyogó, zöld hegyoldalban állt, körülötte egészséges, szálas fenyó'k - egyszer csak valamennyi megtörve. Mindez valamiképpen egyidejűleg történt: a kettéroppantak is álltak, az épek is szétreccsenve, miként a varangyszín szöcske is a szeder tövében gubbasztott, miközben berregve repült a patak felé. Az idő legközepében lehet ilyen moccanatlanság, ott, ahol a múlt és a jövő a jelen, s ahová csak az álomnak szabad a bejárás. Rohant fölfelé a hegyoldalban anyjához. A lejtő egyre meredekebb lett, a távolság alig fogyott, ám ő lankadatlanul kapaszkodott fölfelé. Valahonnan botja is került, amivel fóltaszította magát a legnehezebb helyeken. Odaért végre. Anyja kéttörzsű fenyőcsonk volt. Egyik ága talán húszharminc éve roppant ketté, a másik száz, vagy ötszáz esztendeje: már kövek fészkelték magukat a sebbe, és zuzmók nemzedékei nevelkedtek, haltak el rajta. Körüljárta, tapogatta, hátha indul belőle valami hajtás, vagy legalább friss gyantafolyás, ami, ha nem az egészség, de legalább az élet jele. Sehol semmi, de valahol, talán, mégis... Fölébredt. A halál szörnyű - de abszolút lehetetlenség. Az angyalok a halált sem ismerik. Az élet ízét, izgalmát, szennyét, viharát sosem tapasztalták, csak a kristálytiszta lét végtelen nyugalmát. - Ostobák vagytok, - fitymálta őket az Illető, aki kevesebbet tudott náluk. Az ember székelyes, kerek szalmakalapot hordott, és viseltes, de tiszta, fehérből csontszínűvé öregedett vászonruhát. Kék szeme huncutul ragyogott rövid, erőteljes orra tövében. Ez az orr finoman piroslott, gyöngéd erek ölelték, a legfinomabb borokra emlékeztetve, amelyekben fények cikáznak, savak indáznak, illatok pendülnek. Arcát szakáll keretezte, háromujjnyi, ősz, mindenütt szabadjára engedett, ami serkenhetett azóta is. Nyakában zöldmintás piros selyemkendő virított, egyik vége lágyan átdobva a másikon - a régi festőművészek viselete szerint. Marie-Therése jó karban lévő hatvanasnak ítélte. Rögtön látszott, hogy ő a főnök. Kísérője délceg harmincas, öles termetű, széles vállú. Fehér öltönye kifogástalan, mégis esetlenül viseli. Csontos, erős keze alig talál bele a zakó zsebébe, a másikban szögletes vigéc táskát cipel. Nadrágja egyik lépésénél hosszúnak tetszik, a másiknál rövidnek. Betétes, fehér cipője sáros. Szalmakalapját madárijesztő-divat szerint hordja.- Hogy érzi magát? - kérdezte a kisebbik Marie-Therése-től.- Mi köze hozzá? - Marie-Therése nyűgös volt, mert az utolsó nyalókájánál tartott, és álmai megfejtéséhez többre lett volna szüksége. A hosszú előtoppant, az öreg visszaintette hosszú ujjú cukrász kezével. A 403
